Kit néznek madárnak?

Amikor 1973-ban J. H. Ostrom kijelentette, hogy szerinte a madarak a dinoszauruszok kései leszármazottai, még az evolucionisták nagy része is képtelenségnek tartotta az ötletet. A madarak és hüllők közötti kapocsnak tekintett, és először 1861-ben kiásott Archaeopteryx mégis fényes karriert futott be, köszönhetően annak, hogy az evolúciós tanítások hívei mindent elkövetnek az ún. hiányzó láncszemek felkutatására. Az evolucionisták ilyetén hajlama, valamint a világméretű propaganda következtében a hüllő-madár leszármazás jelenleg szilárd tényként szerepel a tankönyvekben, filmekben és múzeumi kiállításokon. A következő részben azt vizsgálom meg, hogy vajon mennyire megalapozott, vagy meglapozatlan evolúciós kapcsolatba hozni ezt a két élőlénycsoportot.

1. Egy ígéretesnek tűnő lelet: az Archaeopteryx

Tudományos körökben óriási feltűnést keltett egy 1860-ban, a németországi Solnhofen mellett kiásott kövület, egy hét centiméter hosszúságú toll lenyomata. A meglepetés oka, hogy a solnhofeni mészkő a dinoszauruszok korából való, amely a korabeli feltételezések szerint kizárná a madarak jelenlétét. A toll alapján az ismeretlen lényt Archaeopteryxnek keresztelték el. Azután a következő évben egy közeli bányában rábukkantak a toll tulajdonosának maradványaira: egy galamb méretű lény majdnem teljes csontvázára. Holtában is kiterjesztett szárnyai minden kétséget kizáróan tollasak voltak, akárcsak egy mai madáré. 

E különös állat kövülete A fajok eredetének megjelenése után mindössze két évvel került napvilágra. Vajon Darwin miként fogadta a leletet? Érdekes, hogy főművének későbbi kiadásaiban csupán néhány szót ejt a példányról: „Még ennél is újabb fejlemény, hogy Solenhofen oolit-kori paláiban megtalálták azt a furcsa madarat, az Archaeopteryxet, amelynek hosszú, gyíkszerű farka volt, minden ízén egy pár tollat viselt, szárnyainak végén pedig két karom volt. Aligha van olyan új keletű felfedezés, amely ennél jobban mutatná, hogy mennyire keveset tudunk a Föld korábbi lakóiról." Nos, ezek a mondatok egyáltalán nem úgy hangzanak, mint amikor valaki az évtizedekig dédelgetett elmélete kétséget kizáró igazolásáról ad hírt. Sőt, egy ilyen elvárás fényében talán túlságosan is visszafogott. Darwin szót sem ejt a „hiányzó láncszem" megtalálásáról, csupán felsorol néhány - már akkor sem túl jelentősnek ítélt - gyíkszerű tulajdonságot. Emellett a kövült állatot egyértelműen madárnak, egy „furcsa madárnak" nevezi.

Darwin követői a nagyjából 150 millió évesnek tartott Archaeopteryxet mégis az „ősgyíkmadár" modelljeként, a madarak „korai alakjaként", vagy „közvetlen őseként" tárgyalják. Ez a tollakat és tollszerű képleteket viselő őslény számos olyan jelleget hordoz, amelyek a madarakra jellemzőek (ld. az 1. jegyzetet). A korabeli evolúciós felfogás szerint viszont e lelet „túlságosan régi". Korábbi koncepciójuk szerint abban az időben még nem létezhettek volna madarak. Többek között ezért hangsúlyozták akkoriban erősen az Archaeopteryx ún. hüllő-bélyegeit.

Az alaposabb vizsgálatok mára kimutatták, hogy valójában szó sincsen hüllő-jellegekről: az Archaeopteryx madár volt. (ld. a 2. jegyzetet). Mindezeket belátva ma a szakemberek többsége úgy fogalmaz, hogy „csupán mellékág" lehetett a madarak evolúciójában (utóbbi kijelentés egyébiránt nem más, mint egyértelmű madár-voltának „óvatos" megfogalmazása). A kevésbé elfogult kutatók azonban elismerik, hogy az Archaeopteryx-propaganda túlzó és elsietett volt, s csupán egy kihalt madárról, egy mára eltűnt madárcsoportról van szó, amelynek vajmi kevés köze van a hüllőkhöz.

Ezzel szemben más kutatók - a jó minőségben előkerült, és számban is megsokszorozódott újabb őslénytani bizonyítékok ellenére - továbbra is fenntartják, hogy az evolúciós út a hüllőktől a modern madarak felé az Archaeopteryxszen keresztül vezethetett. Az alábbi részben említett, Kínában kiásott hüllő- és madárleletek jelentőségét többek között éppen az adja, hogy a 120-130 millió éves üledékekből egyaránt felszínre kerültek Archaeopteryx - vagyis egyedi tulajdonságokkal rendelkező madár - maradványok, valamint az ettől némileg eltérő morfológiájú, és a gyakoribb madártípusokhoz hasonlóbb leletek, s ugyanitt kihalt hüllőfajok maradványait is megtalálták.

E tények számos kutatót arra indítottak, hogy még inkább megkérdőjelezzék az Archaeopteryx ősmadár-madárős voltát. Például a Kansas University paleontológusa, Larry Martin 1985-ben így fogalmazott: „Az Archaeopteryx egyetlen modern madárcsoport ősének sem tekinthető." (A vita néhány részletét a 3. jegyzetben írom le.)

2. Hiányzó láncszemek és újabb remények

A New York Times címlapján 1996-ban jelent meg a legújabb „tollas dinó" a kínai Sinosauropteryx rekonstruált képe. A Liaoning tartományból előkerült, s zajos kampány keretében bemutatott leletet a madarak és dinoszauruszok közötti újabb „megkerült láncszemnek" tüntették fel. Néhány hónappal később amerikai kutatók indultak Kínába, hogy részletesebben tanulmányozzák az időközben több példányban felszínre került „tollas dinoszauruszokat". A nagy hírveréssel bejelentett felfedezés után egy évvel megtartott konferencia azonban óriási csalódást hozott: bejelentették, hogy a Sinosauropteryx testét fedő merev, serteszerű képződmények a bőr kirojtosodott kollagén szálai és nem valódi tollak, és e kövült állatoknak semmi közük a madarakhoz.

Az ezt követően fellángoló vitában egyes kutatók azt a véleményt hangoztatták, hogy a bőrképletek redukálódott tollak is lehetnek, s éppen ezért nem dinoszauruszoknak, hanem repülési képességüket elvesztett madaraknak kellene tartani őket. Tovább bonyolította a képet, hogy a Sinosauropteryx után felszínre kerültek két újabb „tollas hüllő", a Protoarchaeopteryx és a Caudipteryx maradványai is. Jó állapotú leleteik tanulmányozása során újabb fontos részletekre derült fény. Így például arra, hogy ezen állatok testét részben vagy egészen serteszerű képletek borították, és repülésre ugyancsak képtelenek voltak. A legújabban megtalált három Caudipteryx-példány vizsgálata nyomán mind több kutatóban erősödött meg az az elképzelés, hogy ezek mégsem serteszerű képződményekkel fedett hüllők, hanem talán repülésre képtelen madarak lehettek. Vagyis, akár ennek, akár annak a tábornak adunk igazat, megint csak az derül ki, hogy ezek nem „hiányzó láncszemek", hanem kihalt madarak és/vagy hüllők maradványai.

Az egykor élt hüllők és madarak kövületeinek vizsgálatában két magyar kutató is jelentős eredményeket ért el. Jurcsák Tibor és Kessler Jenő felfedezése egy 1985-ben kiásott Archaeopteryx kövület (Nagyváradtól mintegy 50 km-re). Ugyanennek a lelőhelynek azonos rétegéből (tehát azonos korból), két vízimadár csontjai is előkerültek: a minden bizonnyal repülőképes Eurolimnornis cornetit és a pingvinjellegeket viselő Paleocursornis biharicus. (Egyéként ez utóbbi fajt különleges combcsonttöredéke miatt korábban tévesen futómadárnak hitték.) A felsorolt leletek újabb bizonyítékai annak, hogy az alsó-krétában (mintegy 130 millió évvel ezelőtt) egyszerre voltak jelen az Archaeopteryx, és a ma élőkhöz hasonló madarak. E fosszíliák egyúttal igazolták, hogy - szemben a korábbi feltételezésekkel - az Archaeopteryx nem halt ki a jurában, hanem egy időben élt a „modernnek" nevezett madárformákkal. Ez a tény, a morfológiai különbségek mellett, tovább csökkenti az esélyét annak, hogy valóban a madarak őse lehessen.

Itt említendőek meg azok a további leletek, amelyek tanúsága szerint nemcsak ekkor, hanem sokkal régebben, az alsó-krétát jóval megelőzően is éltek olyan élőlények, amelyek egyértelmű madár volta megkérdőjelezhetetlen. Így például a lengyel Gierlinski 2000-ben olyan Plesiornis-lábnyomokat fedezett fel a lengyelországi (mintegy 190 millió éves) alsó-jura rétegekben, amelyek szigorúan csak a madarakra jellemző lábszerkezetről tanúskodnak. Még korábbi madárleltekről számolt be a texasi Chatterjee, aki a triász korból (mintegy 225 millió évvel ezelőttről) származó kövületekről adott hírt.

3. Se tolla, se szárnya

Mint már korábban említettem, a kezdeti lelkesedést hamar lelohasztották azok az eredmények, amelyek szerint a néhány hüllőfaj megkövült testén talált merev, serteszerű képződmények nem nevezhetők tollaknak. Ezek csupán a bőrfelület sajátosan kirojtosodott kollagén szálai, tehát félrevezető ezeket tollszerű képleteknek, vagy tollaknak nevezni.

A mind nagyobb számban napvilágra kerülő leletek azt mutatják, hogy e serteszerű képletek mérete, szerkezete, és úgy látszik a szerepe is változhatott a különböző hüllőcsoportoknál. Szintén a lényeget érintő megfigyelés, hogy olyan fajoknál is jelen voltak, ahol a vállöv szerkezeti felépítése kizárja, hogy repülő állatról legyen szó. De egyéb, a repüléshez szükséges mechanikai feltételeket is hiába keresnénk.

A számos repülésre képtelen, ám serteszerű képletekkel rendelkező hüllőfaj kövületének ismeretében az a korábbi elképzelés, miszerint az ún. „dinó-tollaknak" a repülésben lett volna elsődleges szerepük, immár tarthatatlan. Ma számos kutató azt tartja, hogy a serteszerű bőrképleteknek éppen úgy funkciója lehetett a testhőmérséklet állandó fenntartása, mint ahogy szerepet játszhattak a különböző viselkedésbeli megnyilvánulásokban.

 
4. Ha nincs bizonyíték - hamisítanak egyet 

Újabb kellemetlen csalódást okozott az evolúció-hívők körében az a hamisítási eset, amikor különféle kövületekből állítottak össze egy „ősgyíkmadarat". A botrány azután robbant ki, hogy a National Geographic 1999. novemberi számában bemutatott egy 124 millió éves, és Archaeoraptor liaoningensisnek keresztelt ragadozó „dinómadarat", amelyet egy kínai és amerikai szakemberekből álló kutatócsoport a „dinoszauruszok és madarak között megkerült hiányzó láncszemnek" nevezett.

A szenzációs bejelentés követően hamar kiderült, hogy e „madárős" kövülete hamisítvány. A tomográfiai vizsgálatok kiderítették, hogy több részből rakták össze: egy Dromaesaurus (két lábon járó ragadozó dinoszaurusz) farkát illesztették egy madár testéhez. A legújabb vizsgálatok fényt derítettek arra is, hogy a lábak egy harmadik, mindeddig még nem azonosított állathoz tartoztak.

A népszerű folyóirat azok után közölte le az írást, hogy a kéziratot előzőleg két rangos szakfolyóirat (a Nature és a Science) a lelet gyanús voltára hivatkozva elutasította. A szenzációkeltés vágyának köszönhető „baklövés" minden bizonnyal sokat ártott a National Geographic hírnevének is.

5. A madarak és a hüllők: további kérdések

Mindezek láttán voltaképpen csodálkoznunk kellene azon, hogy mennyire széles körben elterjedt a hüllő-madár leszármazás hipotézise. Nem ismerjük ugyanis a választ számos alapvető, a leglényegesebb pontokat érintő kérdésre. A fenti részletes tárgyalás után most vázlatosan, rövid ízelítőül említek meg néhányat a válaszra váró kérdések közül:

- A hüllők változó testhőmérsékletű állatok, ami azt jelenti, hogy testük hőmérséklete a külső hőmérséklettől függően csökken, vagy emelkedik. Ezzel szemben a madarak állandó testhőmérsékletűek: szűk határok között változik, illetve gyakorlatilag állandó a hőmérsékletük. A változó- és az állandó testhőmérséklet egészen más élettani, etológiai stb. tulajdonságok sokaságával jár együtt. Máig nem sikerült megoldani azt a rejtélyt, hogy miképpen alakulhattak volna át a változó testhőmérsékletű hüllők állandó testhőmérsékletű madarakká.

- Mind a hüllők, mind a madarak tojást raknak, ezek azonban más héjszerkezetűek. A különbség létrejöttének okára és módjára nincs magyarázat.

- Csak a madarak keltik ki a tojásaikat, a hüllők ilyen viselkedést nem mutatnak.

- Régi és máig megoldatlan kérdés a madárvonulás jelenségének hátterében húzódó biokémiai, élettani, ökológiai, etológiai stb. tényezők szerepe, s a kialakulás módjáról sincsen elfogadott magyarázat. A hüllők nem vonulnak, így egy hüllő-madár leszármazást magyarázni kívánó elméletnek a madárvonulás kialakulására is ki kellene terjednie.

- A madarak testfelépítése a repülésre alkalmas, a ma élő hüllőké nem. A kihalt repülő hüllők és a mai repképtelen hüllők azonban egyaránt egészen más szerkezetű tüdővel, keringési rendszerrel, látási móddal és szívkamra-szerkezettel rendelkeznek, mint a madarak. Ezek mellett egy hüllő-madár leszármazási elméletnek számos más testalkatbeli különbség kialakulását is meg kellene magyaráznia.

- Csak a madaraknak van tolluk, amely az élővilágban egyedülálló, rendkívül bonyolult, komplex mikro- és makroszerkezetű képződmény. A hüllők nem rendelkeznek ilyennel, s mint a korábbi bekezdésekben olvasható, az időlegesen reménnyel kecsegtető „tollas dinóknak" sem volt repülésre alkalmas tolluk, sőt, még tolluk sem.

6. További kérdések, hiányzó válaszok

A kihalt hüllőkkel és madarakkal kapcsolatban számos teória, és egymást megcáfoló, de rendre megalapozatlannak bizonyuló felvetés létezett és létezik. Vajon miért nem találunk olyan érdemi bizonyítékokat, amelyek akár a múltbeli, akár a jelenben élő fajok vélt evolúcióját igazolnák?

Hogyha az evolúciós logikát követnénk, akkor a jelenhez közeledve a madarak egyes csoportjai vélt kialakulásának növekvő számú bizonyítékát kellene találnunk a kövületekben. Vegyük azt is figyelembe, hogy világszerte kutatók ezrei vizsgálják a leletanyagot, és a ma élő állatfajokat. Az eredmény azonban mégsem az összkép letisztulása, a leglényegesebb kérdések fokozatos tisztázása, hanem éppen ennek ellenkezője: a várakozásoknak ellentmondó tényekkel, egyre-másra megcáfolt ötletekkel találkozunk.

Vajon nem jogos ezek után az a hipotézis, hogy az ellentmondások sokasága és az említett hiányok a százötven éve felvetett evolúciós ötlet kudarcának a bizonyítékai? 

Csizmadia E. András

Jegyzetek:

(1) Elsősorban a tollak aerodinamikailag tökéletes, repülésre kiválóan alkalmas formája és szerkezete, a szárnyak és lábak könnyű csontszerkezete, vékony volta, valamint a repülőizmok tapadásához szükséges fejlett mellcsont. A tollazat szerkezete utal arra is, hogy az Archaeopteryx melegvérű állat volt, ellentétben a változó testhőmérsékletű hüllőkkel.

(2) Érdekes például a csőrén megfigyelhető fogazottság, azonban számos más fogazott csőrű kihalt madárfaj is ismert, amelyek madár voltát senki nem vonja kétségbe. Ráadásul a fogak szerkezete nagyban különbözik a dinoszauruszokétól (melyeknek fogazott élű, kis gyökerű fogaik voltak), ellenben nagyon hasonlít más, fogakkal rendelkező madarakéhoz (fogaik sima élűek, nagy gyökérrel). Ugyancsak érdekesek a szárnyon lévő karmok, amelyek szintén nem tekinthetők bizonyítéknak, hiszen ismertek hasonló képletekkel rendelkező más kihalt madárfajok is, sőt, egy faj (a hoacin) fiókája ma is élő példa. Állítólagos hüllő-jellegzetességei tehát a ma élő és/vagy kihalt madarakon is megtalálhatók.

(3) A később több példányban is feltárt Archaeopteryx leletekkel kapcsolatban hamar kitört a vita a származás kérdéseit illetően. Egyesek szerint távoli őseik a Thecodontia-hüllők rendjében keresendők. Mások a macska nagyságú, ragadozó Coelusauria-hüllők között vélték megtalálni a rokonságot. Megint mások pedig a krokodilok őseiben keresték a madárősöket.

Egy időben azt gondolták, hogy az Archaeopteryxek nem tudtak repülni, csupán siklottak a föld felett, és talán fel-felugrálva rovarokra vadászgattak. A behatóbb vizsgálatok azonban kiderítették, hogy jól repültek.

Szintén parázs vitákra adott okot a repülés képességének létrejötte. Egy korábban elfogadott elmélet szerint egyes négy lábon járó szárazföldi hüllők előbb kétlábúak lettek, majd pedig a fákon élővé alakultak. A hipotézis szerint ezek a fán élő kétlábú hüllők ugráltak, siklottak az ágak között. Ennek fényében az Archaeopteryx szárnyain lévő karmok szerepét úgy magyarázták, hogy azok a fára mászást segítették volna elő.

Ez az első látásra talán tetszetős ötlet újra csak heves vitákra adott okot. Egyesek felvetették, hogy a mai és a kihalt fán élő repülőgyíkok és repülő mókusok egytől-egyig négylábúak, a két lábon járás hajlamának, és az ahhoz tartozó anatómiai bélyegeknek a leghalványabb nyoma nélkül. Ebből arra következtettek, hogy a madarak mégis inkább a földön járó-futó kétlábú hüllőktől származhattak. Erre mások azzal vágtak vissza, hogy akkor vajon mire valók a szárnyakon lévő karmok?

Később pedig, ahogyan már említettem, az is kiderült, hogy az Archaeopteryx kétséget kizáróan jól repült. A mellcsont mérete és formája mellett erre utal az is, hogy tollai szimmetrikus felépítésűek, s nem olyanok, mint a repképtelen madárfajoké. A repképtelen strucc és galapagoszi kormorán tollai aszimmetrikusak.

A ma élő madaraktól való eltérései miatt - madár voltának elismerése után - az Archaeopteryxet végül a madarak osztályán külön alosztályba (Archaeornithes) sorolták. Egy másik alosztályban (Neornithes) azonban több olyan kövült fajt is találtak, amelyek állkapcsában - hasonlóan az Archaeopteryxhez - fogak ültek. Az ide tartozó Hesperornis, mely a ma élő búbos vöcsökhöz hasonlított, több más bélyegben is hasonlít az Archaeopteryxhez.

Források: Attenborough, D.: Élet a Földön, a természet története. Novotrade, 178-182. o., Darwin, C.: A fajok eredete természetes kiválasztás útján. Typotex Kiadó, 2000, 290. o., Gál E.: A kínai ősmadarakról. Természet világa: természettudományi közlöny, 2001. (132. évf.) 9. sz. 397-400. o., Géczy B. Őslénytan, Tankönyvkiadó, 353-357. o., Wells, J.: Icons of Evolution. Science or Myth? Regnery Publishing, 2000, 111-135. o.