arrow Könyvek arrow Működés és eredet: a tudomány határai
Működés és eredet: a tudomány határai
A naturalizmus reménytelen reménye

A kutatók örökzöld kérdése, problémája, hogy vajon meddig is terjed a tudományos kutatás hatásköre? Kétségtelen, hogy a tudomány módszerei révén sok mindent megtudhatunk a természet működéséről. De vajon ugyanezek a módszerek képesek-e csalhatatlan választ adni a végső kérdésekre is? Nyilvánvaló, hogy vannak az életnek olyan területei, amelyekről a tudomány nem képes véleményt formálni. Ilyenek például az erkölcsi, teológiai, vallási, filozófiai kérdések (természetesen az egyes tudósoknak lehet álláspontja ilyen kérdésekben, azonban ez nem „a tudomány” véleménye).

Charles Thaxton kémikus felhívja a figyelmet a működéstudomány és az eredettudomány közötti határozott különbségre. [1] A működéstudomány a látható világ leírásával foglalkozik: a környezetünk tárgyai és jelenségei közötti összefüggéseket, valamint a természet törvényeinek működését vizsgálja. Ezen a területen a módszertani materializmus (a jelenségek anyagi okainak keresése) ésszerű alapelv.

A dolgok végső eredetének kérdése azonban egészen más lapra tartozik, és nem vizsgálható közvetlenül a természettudományok eszköztárával: a jelenségek megfigyelésével és megismételhető kísérletek végzésével. A kozmosz és az élővilág eredetének kérdése a tudomány és filozófia határmezsgyéjén húzódik. Az eredet pillanatát lehetetlen megfigyelni: így a szakemberek jelenlegi megfigyeléseik alapján csupán ellenőrizhetetlen feltételezéseket tudnak gyártani az univerzum és az élet eredetéről. Amikor a tudomány művelői közzéteszik az e témákkal kapcsolatos elképzeléseiket, akkor azokat becsületes módon, hangsúlyozottan személyes feltételezésként, nem pedig tényként kellene bemutatniuk a laikus közönségnek. Ennek ellenére az evolúció hívei gyakran tesznek filozófiai kijelentéseket, amelyeket „tudományos következtetésként” tálalnak. Például George Gaylord Simpson, a Harvard Egyetem biológusa ezt írja:

„Az ember egy céltalan természeti folyamat terméke, amelynek semmi célja nem volt vele. Az embert senki sem tervezte meg.” [2]

Az élőlények azonban a távoli, megfigyelhetetlen múltban jöttek létre. Az eredetükkel kapcsolatos hipotézisek szubjektívek, így hibásak is lehetnek. Hogy egy adott időszakban egyáltalán milyen hipotéziseket illik felállítani, vagy hogy milyen elméleteket kell előnyben részesíteni, azt nagymértékben befolyásolják a tudományos közösség előítéletei. Ezek pedig időről időre megváltoznak...

Forradalmak a tudományban

A tudomány minden korban azok alapján a bizonyítatlan módszertani alapelvek alapján működik, amelyeket a kutatók megállapodásos alapon elfogadnak. Tehát az, hogy egy adott időszakban mi számít „tudományosnak”, az végső soron közmegegyezés kérdése. Azonban soha nem ért mindenki egyet abban, hogy melyek a tudomány kötelező alapelvei – ezért is voltak, vannak és lesznek egymással vitatkozó tudományfilozófiai iskolák.

Thomas Kuhn tudományfilozófus azt fogalmazta meg világhírű könyvében [3], hogy a kutatói szakma irányelvei korszakról korszakra változnak. Legalább a 17. század óta általánosan elfogadott nézet, hogy a tudomány bizonyos alapelveit nem lehet empirikusan bizonyítani. Az adott tudományos közösség által elfogadott vélekedések létrejöttében mindig közrejátszik egy önkényes, személyes és történeti esetlegességekből összeálló mozzanat. A közösség tagjai csupán egyfajta megállapodásra jutnak a kutatásuk alapját képező világnézeti és módszertani kérdések tekintetében. A vélekedések, értékek és módszerek egy adott közösség által elfogadott összességét nevezte Thomas Kuhn paradigmának. Ezek az aktuális paradigmák beépülnek a tananyagokba, a végzett tudósok pedig, akik meg vannak győződve róla, hogy tudják, hogy milyen a világ, ezen előfeltevések alapján végzik a vizsgálataikat. (Ezt nevezi Kuhn a mindenkori „normál tudomány” működésének, amely a szakképzés során elsajátított fogalmi keretek közé próbálja beszorítani a természetet.)

Amikor a szakmabeliek már nem hagyhatják figyelmen kívül a tudományos gyakorlat hagyományát felbomlasztó anomáliákat (ellentmondó tényeket), akkor új kutatások kezdődnek, melyek a tudományos kutatás új alapjainak kidolgozására késztetik a szakmabelieket. A szakmai felfogás ilyen változásait nevezi a szerző tudományos forradalomnak. Ezek azonban nem egyik napról a másikra zajlanak le. A korábbi szemléletmód válságaira ugyanis a tudósok (Kuhn szerint) a következő módon reagálnak: sokáig nem adják fel a válságba jutott paradigmát; nem fogadják el ellenpéldaként a rendhagyó jelenségeket, noha tudományfilozófiai szempontból azoknak tekintendők. A makacsul ellenálló problémák megoldására irányuló kísérletek eleinte szorosan követik a paradigma diktálta szabályokat, a válság elmélyülésével azonban elmosódik a paradigma, lazulnak a „normál kutatás” szabályai.

A válságok megoldásának egyik módja, hogy a problémák megoldódnak az adott rendszeren belül. A másik, hogy a megoldhatatlan problémákat címkével ellátva félreteszik egy fejlettebb eszközökkel rendelkező, eljövendő nemzedék számára. A harmadik lehetőség, hogy a válság egy új „paradigmajelölt” megjelenéséhez vezet, és az új jelölt elfogadása körül folyó küzdelembe torkollik. A tudománytörténet híres fordulatai esetén a küzdelem a régi paradigma meghaladásával és az új paradigma győzelmével végződött. [4] Az ilyen fordulatok azonban Max Planck Nobel-díjas fizikus szerint „csikorogva” következnek be:

„Valamely új, tudományos igazság nem úgy szokott győzelemre jutni, hogy meggyőzi az ellenfeleit és megvilágosítja őket, hanem inkább úgy, hogy az ellenzők lassanként kihalnak, és a felnövekvő nemzedék már eleve hozzászokik az igazsághoz.” [5]

A nyitott tudomány

A módszertani materializmus egy olyan alapelv, amely a keletkezéskérdések tekintetben is megköti a természettudósok gondolkodásmódját. Ha azonban nem akarjuk előre eldönteni, hogy milyen választ akarunk kapni az élet eredetére, akkor nyitva hagyhatjuk a gondolkodásunkat a nem materialista alapú válaszlehetőségek irányában is. Egy kortárs tudományfilozófiai mű így ír erről:

„A tudomány teljesítőképességének túlértékelése arra indíthatja a tudóst, hogy az adott pillanatban felmerülő magyarázati rejtvényektől függetlenül úgy gondolja, az emberi tudomány végső soron a tisztán természetit meghaladó fogalmak segítsége nélkül is diadalmaskodni fog a problémákon. Ez az állásfoglalás nyilvánvalóan arra késztetheti, hogy naturalista reményeket kergessen egészen az ésszerűtlenség, mi több, a tudományos terméketlenség határáig. (…) egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy racionális vagy tudományos kötelességünk lenne a metodológiai naturalizmushoz [módszertani materializmushoz] folyamodni a tudományban. (…) A tudományos problémák első megközelítéseként a metodológiai naturalizmus lehet értékes – akár legjobb – stratégia. A természetes magyarázatok utáni kutatás gyakorlatilag minden alkalommal a legjobb kiindulópont. Ám ha világossá válik, hogy a kutatás ily módon történő korlátozása gátolja a természet megértését, akkor felül kell vizsgálni ezt a korlátozást.” [6]

Ha a tudományt az igazságok kiderítése eszközének tekintjük, akkor vizsgálódásunk kezdetén nem jelenthetjük ki előre, hogy mi lesz, vagy milyen lehet majd a megtalált igazság azokban a kérdésekben, amelyekre éppen keresni kezdtük a választ. A modern tudomány úgy tesz, mintha semmi nem létezne az általunk érzékelhető valóságon túl, ez azonban nem jelenti azt, hogy valóban nem léteznek a természeten túli okok. Ha viszont valójában léteznek, akkor könnyen elképzelhető, hogy hatással voltak, vagy talán vannak is a világunkra.

Tasi István

Részlet a szerző Mi van, ha nincs evolúció. Intelligens tervezés: egy életrevaló elmélet c. könyvéből (Kornétás Kiadó, 2007) 104-107. oldal

[1] C. B. Thaxton – W. L. Bradley – R. L. Olsen: Az élet eredetének rejtélye. Harmat Kiadó, Budapest, 1998.
[2] George Gaylord Simpson: The Meaning of Evolution. [Az evolúció értelme.] Yale University Press, 1949. 344. old.
[3] Thomas S. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete. Osiris Kiadó, Budapest, 2000.
[4] James Burke: A nap, amely megváltoztatta a világot. Alexandra, Pécs, 1998.
[5] Max K. Planck: Scientific Autobiography and Other Papers. Philosophical Library, New York, 1949. 33–34. old.
[6] Del Ratzsch: Miből lesz a tudomány? Rövid bevezetés a tudományfilozófiába. Harmat Kiadó, Budapest, 2002. 149, 151–152. old. [Kiemelés tőlem: T. I.]
 
[Vissza]