arrow Elméleti kérdések arrow A megtervezett biokémia
A megtervezett biokémia
Az összehasonlító molekuláris vizsgálatok nem segítettek a darwinistákon. Sőt.

        Mivel a kövületek elvileg nem tükrözhetnek ősök és utódok közötti leszármazási kapcsolatokat, s mivel a gerinces embriók nem fejlődésük legkorábbi szakaszában hasonlítanak egymásra a leginkább, az élőlényeknek egyetlen közös őstől, módosulásokkal való leszármazása nem vezethető le sem az őslénytani leletek, sem az embriológia alapján. Ha a darwinizmus tudomány, másmilyen adatokra kell alapozni. A huszadik század második felétől a darwinisták egyre inkább a molekuláris biológiához fordultak ezekért az adatokért.
        1999-ben az Amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia kiadott egy füzetet, melyben ez áll: „A molekuláris biológia lenyűgöző és egyre bővülő bizonyítékanyaggal szolgál az evolúció mellett. Néhány esetben ezek a bizonyítékok lehetővé tették, hogy túllépjünk a kövületek alapján levonható következtetéseken. Például már régóta úgy gondolták, hogy a bálnák szárazföldi emlősök leszármazottai, melyek később visszatértek a vízi életmódhoz.” A legfrissebb genetikai összehasonlító vizsgálatok „igazolták ezt a rokonságot.”
        A „filogenetika” (törzsfejlődéstan) kifejezést Ernst Haeckel alkotta meg, utalva ezzel a különböző élőlénycsoportok evolúciós történetére. Ha az evolúciós rokonsági viszonyokra molekuláris alapon következtetünk – a DNS, az RNS vagy a fehérjemolekulák alapján –, az így kapott összefüggéseket molekuláris filogenetikának nevezzük.
        Douglas J. Futuyma 2005-ben kiadott egyetemi tankönyve, az Evolution (Evolúció) szerint „A molekuláris filogenetika számos olyan rokonságot igazol, melyet alaktani [anatómiai] alapon már korábban is lehetségesnek tartottunk. A két adatcsalád teljesen független egymástól… ezért egybeeső eredményeik megerősítik abbéli meggyőződésünket, hogy a rokoni kapcsolat valóban létezik.”
        A molekuláris és az alaktani vizsgálatok eredményei között azonban komoly eltérések mutatkoznak, sőt, esetenként a különböző módszerekkel végzett molekuláris elemzések eredményei között is. Ahelyett, hogy a molekuláris filogenetika feloldotta volna a darwinizmus és a különböző adatok közötti ellentmondásokat, csak még jobban elmélyítette őket.

Molekuláris filogenetika

        Mivel a múltba nem tudunk visszamenni, a múltbeli evolúciós rokonsággal kapcsolatos összes hipotézis az élőlények hasonlóságainak és eltéréseinek összevetéséből ered. A kövületek segítségével a múltban élt élőlényeket, míg az embriók vizsgálatával a most élőket vetjük össze. Az 1960-as években két biológus, Emile Zuckerkandl és Linus Pauling felvetette, hogy az élőlények molekuláris összehasonlításával rekonstruálni tudjuk majd a különböző leszármazások történetét. Ám néhány ritka, pár ezer éves DNS-szakaszt kivéve, az összes vizsgálati anyag jelenleg is élő fajokból származik.
        A baktériumtól az emberig minden élőlényben van DNS, RNS, és vannak fehérjék. Ezek a molekulák különböző szakaszokból épülnek fel, melyek pontos sorrendje élőlényenként eltérő lehet. A molekuláris filogenetika e szakaszok összehasonlítása alapján következtet az evolúciós rokonságra. Evolúciós szempontból azokat az élőlényeket tartják közelebbi rokonoknak, melyeknél a DNS, az RNS és a fehérjemolekulák kevesebb szakaszban térnek el egymástól, szemben azokkal, amelyeknél az eltérés több szakaszt érint.
        A molekuláris filogenetika egyik vonzó tulajdonsága, hogy mérhető mennyiségekkel dolgozik. Sokkal nehezebb egy hal és egy ember csontvázának összehasonlításakor mennyiségileg is megfogalmazni a hasonlóságot (hiszen milyen számérték rendelhető egy anatómiai formához?), mint amikor két DNS-szakasz esetében meghatározzuk az azonos alegységek számát. Miután minden élő sejtben vannak riboszómáknak nevezett, a fehérjék létrejöttéért felelős gyártóegységek, a molekuláris filogenetika nagymértékben támaszkodik a riboszómákban található molekulák összehasonlítására. Ezek között a 18s rRNS bizonyult a legnépszerűbbnek (a „18s” a molekula méretére utal, az „rRNS” pedig a riboszomális RNS megnevezés rövidítése).
        Elvileg igen egyszerűen sorba lehet rendezni a különböző fajokból származó 18s méretű riboszomális RNS-eket, majd kiszámolni a hasonlóság mértékét, végül ennek alapján megrajzolni az evolúciós fát, ami aztán megmutatja a vizsgált egyedek leszármazási kapcsolatát. A gyakorlatban azonban ez nem ilyen könnyű. Először is nem mindig egyértelmű, hogy két különböző molekulát melyik ponttól kezdve hasonlítunk össze. Ha az összehasonlítást más alegységnél kezdjük, akkor az egymás mellé rendelt szakaszok, következésképp az eredményeink is lényegesen el fognak térni egymástól. Másodszor, a biológiai mintákban talált molekulák több ezer alegységből állnak, ezért ha kettőnél több molekulát vagy kettőnél több élőlényt hasonlítunk össze, a számítások nagyon nehézkessé válnak. Molekuláris biológusok tucatjai áldozták pályafutásukat arra, hogy matematikai módszereket dolgozzanak ki a molekuláris filogenezis modelljének megalkotására, ám máig sem sikerült eldönteniük, melyiket tekintsék üdvözítőnek.
        Mindezek tudatában vizsgáljuk meg közelebbről, hogy mire is jutott a molekuláris filogenetika.

Bálna jó történet

        A kövületek fejlődési sorozatai közül darwinista szempontból a bálnáé tűnik a legígéretesebbnek. Mivel a sorozat legrégebbi példányának koponyája és fogazata egy kihalt hiénaszerű emlős koponyájára és fogazatára hasonlít (a mesonychidek rendjéből), Leigh Van Vallen, a Chicagói Egyetem evolúcióbiológusa még a hatvanas években felvetette, hogy a mai bálnák a mesonychidek leszármazottai lehetnek. A paleontológusok körében jó néhány évtizeden keresztül elfogadott volt ez a felfogás.
        Az 1990-es évektől végzett molekuláris kutatások alapján azonban egy ettől igen eltérő kép rajzolódott ki. Miután a bálnák különböző molekuláit összevetették más emlősök megfelelő molekuláival, a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a bálnák legközelebbi élő rokonai a vízilovak. Sok őslénytani szakember rendkívüli idegenkedéssel fogadta a hírt, hiszen alaktani szempontból a vízilovak sokkal közelebbi rokonságot mutatnak a többi párosujjú patással, például a disznókkal és a tevékkel . A molekuláris vizsgálatok alapján viszont továbbra is a „bálnaló-elmélet” (a bálna és a víziló szavak összevonásából, angolul whippo) tűnt megalapozottnak, mely szerint a víziló közelebbi rokona a bálnának, mint más szárazföldi emlősöknek.
        Néhány evolúcióbiológus továbbra is szkeptikus maradt. 1999-ben John E. Heyning például ezt írta egy Science-cikkben: „A korábbi tapasztalatok azt mutatják, óvatosan kell kezelnünk az efféle provokatív rokonság-elméleteket. Az ilyen ellentmondásos feltételezéseket a szigorú ellenőrző vizsgálatok a legtöbbször igen kevéssé igazolják vissza, sőt, olykor meg is cáfolják azokat.” Maureen A. O’Leary és Jonathan H. Geisler, a New York-i Állami Egyetem biológusai tíz jelenleg élő és harminc kihalt faj százhuszonhárom alaktani jellemzőjét vizsgálta meg, és arra a következtetésre jutott, hogy a bálnák minden valószínűség szerint a mesonychidek leszármazottai, a bálnaló-elmélet pedig téves.
        2001-ben Philip D. Gingerich és J. G. M. Thewissen kutatócsoportja számos újonnan felfedezett kövület bokacsontjának vizsgálata alapján arra a következtetésre jutott, hogy a bálnák közelebbi rokonságban állnak a ma élő párosujjú patásokkal, mint a mesonychidekkel. Gingerich munkacsoportja szerint „nincs ugyan kizárva, hogy a vízilovak a bálnák ma élő legközelebbi rokonai”, a Thewissen vezette csoport azonban végül nem merte kijelenteni, hogy a vízilovak és a bálnák közt szorosabb rokoni kapcsolat állna fenn, mint a vízilovak és a disznók vagy a vízilovak és a tevék között. A jelentésekhez fűzött megjegyzéseiben Christian de Muizon francia biológus kifejtette, hogy az új eredmények „mind az őslénykutatók, mind a molekuláris biológusok korábbi feltételezéseinek ellentmondanak”, ugyanakkor Kenneth D. Rose amerikai biológus arra mutatott rá, hogy „továbbra is lényeges ellentmondások mutatkoznak” az alaktani és a molekuláris adatok között. Leginkább azért, mert ha kihagyjuk a képből a mesonychideket, akkor a bálnák hozzájuk való fogazati és koponyabeli hasonlóságát csakis a „konvergens evolúció” eredményezhette.
        A „konvergens evolúció” kifejezést a darwinisták használják olyan hasonlóságok magyarázatára, amelyek nem közös leszármazásból erednek. De ha éppen a hasonlóságok a közös leszármazás elsődleges bizonyítékai, akkor honnan tudhatjuk, hogy mely esetekben nem tekinthetők a közös leszármazás következményének? A kövületek hasonlósága eredetileg azt sugallta, hogy a vízilovak a disznók és a tevék evolúciós testvérei, míg a bálnákkal való rokonságuk igen távoli. Most viszont a molekulák hasonlóságából arra következtetnek, hogy a vízilovak a bálnák evolúciós testvérei, a disznókkal és a tevékkel pedig sokkal távolabbi rokonságban állnak, s a kövületek hasonlóságai, amelyekre a darwinisták eredetileg támaszkodtak, soha nem bizonyították a közös őstől való leszármazást. De ha a kövületek hasonlóságai ezt nem bizonyítják, honnan tudhatjuk biztosan, hogy a molekulák közötti hasonlóságok viszont igen? Milyen alapon bízzunk meg akár az egyik, akár a másik hipotézisben?
        A válasz két okból is fontos. Először is, ha a biológusok meg akarják érteni az evolúció működését, feltétlenül ismerniük kell az evolúciós ösvényeket. A bálnák leszármazásának magyarázatához tudniuk kell, hogy honnan erednek. A rokonság is fontos tényező. Képzelje el az olvasó, hogy egy nap felébred, és rájön arra, hogy az addig szüleinek és testvéreinek hitt emberek nem is a rokonai, s csupán annyi köze van hozzájuk, mint akármelyik jöttment ufóhoz.
        Mindannyian szeretnénk tisztában lenni rokoni kapcsolatainkkal. Ám a molekuláris filogenetika ebben sajnos nem segít, hiszen még azt sem tudjuk a módszereivel kideríteni, hogy a rovarokkal vagy a férgekkel állunk-e közelebbi rokonságban.

A rovarokkal vagy a férgekkel állunk-e közelebbi rokonságban?

        A legegyszerűbb, és feltehetően a legősibb állatok a szivacsok és a medúzák. Az alaktani hasonlóságok alapján a többi fő állattörzset (phylum) három nagy kategóriába soroljuk. E rendszerezés alapján a gerincesek közelebbi rokonságban állnak az ízeltlábúak törzsével (a rákokkal és a rovarokkal), mint a fonálférgekével (kicsi, hengeres testű férgek, melyek a talajban és a tengeri üledékben élnek). Az evolúciós rokonságot tekintve tehát alaktanilag első unokatestvérei vagyunk a rovaroknak, a fonálférgekkel viszont csak távoli rokonságban állunk.
        1997-ben Anne Marie Aguinaldo és kollégái 18s riboszomális RNS-sel végzett vizsgálataik alapján az állatok rokonsági viszonyainak gyökeres átértékelését javasolták. Az új filogenetikus családfa szerint nem állunk közelebbi rokonságban a rovarokkal, mint a fonálférgekkel.
        Nyilvánvaló, hogy Futuyma állítása, miszerint a molekuláris filogenetika általában alátámasztja a hagyományos alaktani filogenetika eredményeit, ebben az esetben nem állja meg a helyét. Ráadásul a 28s rRNS (a riboszómákban található nagyobb molekula) vizsgálatának eredményei ellentmondanak a 18s rRNS-vizsgálat eredményeinek. Sőt, ami még rosszabb: a 18s rRNS-vizsgálatok eredményei laboratóriumról laboratóriumra változnak. 1999-ben Michael Lynch evolúcióbiológus azt írta: „A fő állattörzsek filogenetikus rokonsági viszonyainak tisztázása egyre bizonytalanabb feladat, mivel a különböző génekkel, sőt, az azonos génekkel, de különböző laborokban elvégzett vizsgálatok is más-más eredményre vezettek, így a filogenetikus családfák újabb és újabb változatai láttak napvilágot.”
        Lynch bízott benne, hogy az egyre tökéletesebb módszereknek hála, a molekuláris törzsfejlődéstan tisztázni fogja majd a rokonsági összefüggéseket. Ám annak ellenére, hogy újabb és újabb kutatócsoportok foglalkoztak a témával, a fő állattörzsek molekuláris törzsfejlődési viszonyai közt nemhogy kevesebb, de még több lett az ellentmondás.
        2000-ben André Adoutte francia biológus és kollégái nagy lelkesedéssel üdvözölték az új rRNS alapú filogenetikát. Ám miután Jaime E. Blair, a Pennsylvaniai Egyetem biológusa és munkatársai 2002-ben több mint száz fehérjecsoportot megvizsgáltak, arra a következtetésre jutottak, hogy „a fonálférgek és az ízeltlábúak egy csoportba sorolása félrevezető, mivel csupán egyetlen gén, a 18s rRNS alapján végezték el az elemzést. Az itt bemutatott eredmények óvatosságra intenek, hiszen egy vagy néhány gén alapján elhamarkodottság lenne újrarajzolni az állati fejlődéstörténetet. Eredményeink azt mutatják, hogy a rovarok (ízeltlábúak) genetikailag és evolúciós leszármazás szempontjából is közelebb állnak az emberhez (a gerincesekhez), mint a fonálférgekhez.”
        2004-ben az Országos Biotechnológiai Információs Központ kutatója, Yuri I. Wolf és kollégái több mint ötszáz fehérjét elemeztek három különböző filogenetikai módszer segítségével. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy „a módszerek döntő többsége… a legyet az emberrel közelebbi rokonságba hozza, mint a fonálféreggel”. A rákövetkező évben Hervé Philippe francia biológus és munkatársai 146 gént és 12 törzs 35 faját vizsgálták meg. Az ő eredményeik viszont azt mutatták, hogy az ízeltlábúak közelebbi rokonai a fonálférgeknek, mint a gerinceseknek.
        És ez így megy oda-vissza, ki tudja meddig. Philippe beszámolóját két evolúcióbiológus, Martin Jones és Mark Blaxter (Edinburghi Egyetem) is kommentálta: „A tankönyvek bizonyosságot sugárzó stílusa és 150 évnyi okoskodás után az állatok főbb törzseinek tényleges rokonsági viszonyai még mindig a vitatott kérdések közé tartoznak”. Bár Jones és Blaxter kedvezően nyilatkozott Philippe álláspontjáról, azt jósolták, hogy a molekuláris alapon megrajzolt életfa „hamarosan új hajtásokat – és új ellentmondásokat – fog hozni”. Sejtésük beigazolódott: 2005 decemberében Antonis Rokas és kollégái két különböző módszerrel tizenhét állatfaj ötven génjét vizsgálták meg. Megfigyeléseik szerint „a különböző filogenetikai elemzések teljesen megalapozott, ám egymásnak tökéletesen ellentmondó következtetésekre vezethetnek. Így aztán a törzsek rokonsági kapcsolatait továbbra is homály fedi.”
        Láthatjuk, hogy a fő állattörzsek molekuláris fejlődéstörténeti családfája teljesen kusza. Amikor pedig a biológusok a darwini életfa törzsét és gyökerét molekulák segítségével akarják megrajzolni, a kuszaság csak fokozódik.

Gyökerestől kifordult életfa

        Darwin szerint „elképzelhető, hogy az összes élőlény, amely valaha élt a Földön, egyetlen ősi formától származik.” Az 1980-as években Carl R. Woese, az Illinois-Urbana Egyetem mikrobiológusa, először használta a 18s rRNS molekulát arra, hogy a segítségével felrajzolja az élővilág mindent felölelő családfáját, és meghatározza minden élőlény közös ősét. Próbálkozásai az 1990-es évek vége felé komoly problémákba ütköztek. „Amikor a tudósok vizsgálni kezdték a különböző szervezetek génjeit – írják tanulmányukban James A. Lake, Ravi Jain és Maria A. Rivera, a Kalifornia-Los Angeles Egyetem molekuláris biológusai –, kiderült, hogy eredményeik ellentmondanak az élővilág fájával kapcsolatos korábbi rRNS vizsgálatok alapján megrajzolt modellnek.” Hervé Philippe és Patrick Forterre francia biológusok szerint „minél több génsorozatot térképezünk fel, annál világosabbá válik, hogy a legtöbb fehérjealapú fejlődéstörténeti sorozat ellentmond mind egymásnak, mind az rRNS alapján készült családfa-modellnek”.
        Woese 1998-ban azt írta, hogy „A fehérjék eddig elkészült egyedi fejlődéstörténeti sorozatai nem rajzolnak ki egységes családfát az élőlényekről.” Woese arra a következtetésre jutott, hogy az egyszerűbb szervezetek génjeik és fehérjéik nagy részét nem a darwini módosulásokkal történő leszármazás útján szerezték, hanem más élőlényektől, ún. „horizontális géntranszfer” útján. „Az egyetemes közös ős – írja Woese – nem egy konkrét élőlény, hanem komplex molekulák összessége, egyfajta ősleves, amelyből a különféle sejtek egymástól függetlenül jelentek meg.”
        Majdnem ugyanebben az időben W. Ford Doolittle, a Dalhousie Egyetem evolúcióbiológusa arra a következtetésre jutott, hogy az ősi szervezetek között előforduló horizontális géntranszfer miatt talán soha nem fogjuk tudni megrajzolni az élővilág „valódi családfáját”, és nem azért, mert rosszak a módszereink vagy nem a megfelelő géneket vizsgáljuk, hanem azért, mert „az élővilág változatos fejlődéstörténetének szemléltetésére nem alkalmas a családfa-modell”. Úgy vélte, „talán könnyebb, és hosszútávon eredményesebb is lenne, ha nem akarnánk beleerőltetni” a molekuláris adatokat „a darwini sémába”. Fa helyett Doolittle inkább „egy háló- vagy hálózatszerű modell” alkalmazását indítványozta.
        Philippe és Forterre a módszerek finomítását javasolta, amelyeknek köszönhetően sikerült újragyökereztetniük az univerzális családfát, ám az új gyökér más lett, mint amire a legtöbben számítottak. A szokásos darwini forgatókönyv szerint ugyanis az élet egyszerű, sejtmag nélküli sejtekkel kezdődött, ehhez képest Philippe és Forterre fejlődéstörténeti rendszerüket ezeknél sokkal összetettebb, sejtmaggal rendelkező sejtekre alapozták.
        Az élővilág családfája körüli viták még ma is tartanak. 2002-ben Woese javasolta, hogy a biológia lépjen túl a darwini közös leszármazás tanán. 2004-ben ugyanő azt írta: „Az univerzális fa gyökere egy mesterséges szülemény, amely onnan ered, hogy az evolúció folyamatára egy fasémát próbálnak ráhúzni, holott ez egy teljességgel alkalmatlan modell.” 2004-ben Doolittle és munkatársai felvetették, hogy az élővilág fája helyett gondolkodjanak inkább az élet hálózatszerű szintézisében. 2005-ben ismét szorgalmazták „a famodell elvetését, és helyette más modellek vizsgálatát.” Eközben sok tudós ragaszkodik az univerzális közös ős elméletéhez, de annyit azért sokuk megkockáztat, hogy az valószínűleg inkább összetett volt, nem pedig egyszerű.

Messze estünk a fától
„A genomok (az élőlényekben található teljes örökítő információ) közötti kapcsolatok mintázata nem azt mutatja, hogy az élővilág fejlődéstörténete ábrázolható lenne egy családfával – hacsak nem fogalmazunk meg újabb feltételezéseket az evolúciós folyamatokkal kapcsolatban, amelyek maguk is csak bizonyítatlan feltételezések. Évtizedeken át azt hittük, az a feladatunk, hogy feltárjuk az élővilág családfájának szerkezetét, melynek létezésében nem kételkedtünk. Ezzel tulajdonképpen egyebet sem tettünk, mint folyamatosan teszteltük Darwin elméletét, miszerint az élővilág története egy fával szemléltethető. De – ahogy az már lenni szokott – a végén kiderülhet, hogy az elmélet hamis.
  – W. Ford Doolittle evolúcióbiológus, 2005

        2004-ben Rivera és Lake egy másik modellt javasoltak. Abból a feltételezésből kiindulva, hogy a sejtmaggal rendelkező sejtek akkor jöttek létre, amikor a sejtmag nélküli sejtek összeolvadtak egymással, a szerzőpáros arra következtetett, hogy „a legmélyebb szinteken… az élővilág fája valójában egy gyűrű.” Tanulmányukat kommentálva William Martin és T. Martin Embley megjegyzik, hogy „az élet gyűrűje összeegyeztethetetlen a darwini elágazásos modellel”.
        Bármi legyen is a hozadéka az ilyen elméleteknek, egy dolog világos: a molekuláris származástan teljes és tökéletes kudarcot vallott abban, hogy igazolja az univerzális közös ős létezését. A molekuláris biológia adatai – a kövületek és az embriológia adataihoz hasonlóan – hemzsegnek az ellentmondásoktól. A darwinizmusnak így két lehetősége marad: vagy felvállalja, hogy magyarázatai puszta feltételezésen alapulnak, vagy, ahogy az lenni szokott, kibúvókat keres.

Jóslatok csirkebélből

        A kutatók abból a feltételezésből kiindulva, hogy két élőlény ugyanattól a közös őstől származik, molekuláris különbségeik alapján gyakran bocsátkoznak mennyiségi becslésekbe arra vonatkozóan, hogy fejlődési útjuk mikor válhatott külön. Az ilyen becslések ellenőrzésére a mai géneknél mért mutációs arányt és a kövületek korát vetik össze egymással. A módszerrel az a probléma, hogy a különböző gének eltérő arányban mutálódnak, a kövületek kora pedig bizonytalan.

Nincs miért aggódniuk a drukkereknek
„Az univerzális közös ős soha nem létezett. Az univerzális közös őstől való leszármazás tana mindenkit tévútra vitt.”
– Carl R. Woese, evolúcióbiológus, 2005

        2004-ben a Trends in Genetics (Genetikai irányzatok) c. folyóirat egyik cikkében Dan Graur és William Martin bírált néhány elágazási időpontot, mert szerintük „a kutatók nem megfelelő módszert alkalmaztak meghatározásuk során. A kövületsorozatok kiértékelésekor ugyanis csak egyetlen hitelesítési pontot vettek figyelembe”, ami miatt a módszer pontatlan és megbízhatatlan, illetve sok esetben használhatatlan vagy irreleváns. Habár a tudományban minden mennyiségi mérés magában rejti a hiba lehetőségét, a molekuláris kormeghatározással foglalkozó irodalom zöme a hitelesítési pontot hiba nélküli, abszolút értéknek tekinti. Ezzel – Graur és Martin megfogalmazásában –„a pontosság illúzióját” keltik, valamint azt a látszatot, hogy sikerült megállapítaniuk „az evolúció részletes időrendjét, ami ugyan örömteli hír, de sajnos teljes mértékben alaptalan”. A szerzőpáros ezzel zárja gondolatait: „Sajnos bármennyire is szomjazzuk a múlt cseppjeit, a délibábból nem facsarhatunk vizet.”
        Graur és Martin cikke nem a molekuláris filogenetika egészét bírálta, sőt még csak nem is a molekuláris kormeghatározást. Épp ellenkezőleg, szerintük „az elágazási időpontok megállapításában a molekuláris vizsgálatokból származó becslések… hasznosak, ha biztos statisztikai módszerekre és több kövület alapján végzett hitelesítésre épülnek”. Ám a pontatlanságok láttán annyira felháborodtak, hogy cikküknek a következő címet adták: „Jóslatok csirkebélből”.
        Az ókori Rómában a jósok áldozati állatok máját használták jövendölésre. Természetesen ilyenkor saját vízióikat „látták bele” az állatok májába, hiszen azok – akárcsak a belek vagy a tealevelek – némák. Ha a darwini evolúciót kell bizonyítani, sajnos az élőlények molekulái sem mondanak többet.
        A bálnák őseivel kapcsolatban a molekuláris vizsgálatok eredményei ellentmondanak az alaktani összehasonlításból nyert következtetéseknek, az állatok molekuláris törzsfái pedig ellentmondanak egymásnak. A molekuláris filogenetika belső ellentmondásai ezért sok biológust arra késztettek, hogy teljes egészében elvessék az univerzális közös ősről szóló elméletet. Ám a molekuláris törzsfák legfőbb problémája nem az, hogy ellentmondanak az alaktani következtetéseknek vagy önmaguknak, hanem az, hogy előre feltételezik azt, amit bizonyítaniuk kellene. Az egyetlen közös őstől, módosulásokkal való leszármazást bele kell látni a molekulákba, amelyek önmagukban semmi újat vagy jelentőségteljeset nem árulnak el. A molekuláris törzsfejlődéstan így semmivel sem visz közelebb minket a darwinizmus bizonyításához, mint a csirkebélből mondott jóslatok.
 
[Vissza]