Evolúciós elmélet: már az első lépés - bukás!
A Miller-kísérlet nem alkalmas az elő sejtek „építőkövei” kialakulásának modellezésére

A nagyléptékű, merész leírás első két lépését (a szerves molekulák spontán keletkezését) laboratóriumi kísérletekkel próbálták igazolni. Ilyen volt például a híres Miller-kísérlet. 1953-ban Stanley Miller – és tanára, Harold Urey – egy lombikban gázkeveréket hoztak létre, amely ammóniából, metánból, hidrogénből és vízgőzből állt. Ezzel próbálták imitálni az ősi Föld légkörét. A gázkeverékbe elektromos kisülések formájában energiát juttattak, a villámlásokat utánozva. Egy hét elteltével a tartály alján létrejött üledékben a fehérjék alapeleméül szolgáló háromféle aminosav is létrejött. A későbbi, hasonló kísérletek során sokféle aminosavat, számos alapvető cukrot, és az „ősleves” néhány más feltételezett komponensét is létrehozták.

De álljunk meg itt egy pillanatra! E kísérletekkel szemben alapvető kifogások merültek fel. Tudjuk ugyanis, hogy a kísérleti eredmények emberi közreműködéssel születnek meg. A modellkísérletek csak akkor lennének elfogadhatóak, ha valóban a Föld lehetséges korai állapotát szimulálnák. A kísérletek során végzett emberi beavatkozás mértéke (és így a kísérletek eredménye) elfogadhatatlanná válik, ha a laboratóriumi reakciókörülmények nem feleltethetők meg az egykori természeti körülményeknek. Az erre vonatkozó elemzés azt mutatja, hogy a kiindulási állapot meghatározása és a kísérletet végző személyek sorozatos beavatkozása valamennyi kísérleti technika esetében döntő fontosságú szerepet játszott a kísérletek végkimenetelében, így e kísérleteket nem lehet elfogadni „a vegyületek spontán keletkezésének” illusztrálására. A kísérleti körülmények a legtöbb esetben olyan mértékben mesterségesek és leegyszerűsítettek voltak, hogy jóformán semmiféle összefüggésben nincsenek azokkal a folyamatokkal, amelyek a Földön bekövetkezhettek volna.[1] Említsünk meg néhányat a „szabálytalan” megoldások közül, amelyek természeti körülmények között nem lennének elképzelhetőek.

  • A Miller által létrehozott „légkör” nem felel meg a feltételezett ősi légkörnek, mert abban nem volt metán és ammónia. Ezt később Miller is beismerte.[2] Az ammónia jelenléte azonban elengedhetetlen lenne az aminosavak képződéséhez. A jelenlegi vélemények szerint oxigén viszont volt a légkörben, amit a 3,5 milliárd éves kőzetekben lévő oxidálódott vas és uránium bizonyít. [3] Az oxigén jelenléte a gázkeverékben szintén meghiúsította volna Miller kísérletének eredményeit.

  • A kísérletek során gyakran „csapdázási” technikát alkalmaztak, vagyis folyamatosan kivonták a kívánt reakciótermékek egy részét a reakciótérből (például a lombikból). Így természetellenes módon megakadályozták, hogy a képződő vegyületeket egyszersmind el is bontsa az az energiaforrás, amelyik létrehozta őket, ahogy ez általában a természetben történne. A világhírű tudományos író, Carl Sagan jegyezte meg ezzel kapcsolatban: „A szerves vegyész érthető módon előszeretettel eltávolítja a képződő termékeket az energiaforrás környezetéből, mielőtt azok lebomlanának. Amikor azonban az élet eredetéről beszélünk, azt is figyelembe kell vennünk, hogy a képződés mellett bomlási folyamatok is bekövetkeznek, s így a folyamat más irányt vehet, amennyiben a termékeket nem távolítjuk el a reakciótérből.”[4]

    Például Miller kísérletének végére olyan szerves savak is létrejöttek, amelyek kérlelhetetlenül lebontották volna az aminosavakat, ha Miller idejekorán nem menekíti ki őket a savas közegből.

  • A kísérletek során használt elektromos kisülésekkel a villámlások hatását próbálták modellezni, azonban a kísérletekben használt energiasűrűség egyáltalán nem volt valósághű, így nem tekinthető a természetes folyamat modelljének. [5]

  • Amikor a kísérletek során ibolyántúli besugárzást alkalmaztak, akkor rövid hullámhosszúságú sugarakkal dolgoztak, a hosszú hullámhosszúságú sugárzást kerülték, mert azok a vegyületek lebontásában hatékonyak. A valós körülmények között azonban a Nap fényének teljes spektruma jelen volt, vagyis rövid és hosszú hullámhosszúságú sugarak egyaránt érték a bolygónkat.

  • A laborkísérletekben az alkalmazott energiaforrásokat rendszerint elkülönítve alkalmazták. Figyelmen kívül hagyták viszont, hogy a természetben az energiaforrások egyidejűleg vannak jelen, és az egyik energiaforrás elpusztíthatja a másik révén keletkezett termékeket. Ráadásul a bomlási folyamatok vannak túlsúlyban.

  • A szakirodalom valamennyi kísérlet esetében azt feltételezi, hogy ha két, vagy több vegyület más anyagoktól elkülönítve reakcióba tud lépni egymással, akkor ezek a reakciók úgy is lejátszódnának, ha az őslégkör, az ősleves (vagy egy más közeg) többi összetevője is jelen lenne. Az igazság azonban az, hogy más vegyületek jelenléte megakadályozhatja két olyan vegyület kölcsönhatását, amelyek elkülönítve képesek egymással reakcióba lépni. Így a hamis modellkísérletek során olyan „kívánt” anyagok jelennek meg, amelyek valós körülmények között soha nem jöhetnének létre. A természetben nem úgy van, hogy a szükséges anyagok a szükséges mennyiségben, vegytisztán fordulnak elő, hanem számtalan kémiai elem és vegyület van jelen egyszerre, összezavarva az evolucionisták által feltételezett „eredményes reakciókat”.

    Tehát a laboratóriumi kísérletek alkalmával a kutatók – a folyamatok általuk remélt eredménye érdekében – nagyszámú manipulatív beavatkozással éltek. Ez azonban ellentétben áll a kutatók azon alapállásával, mely szerint „egy külső erő nem avatkozhatott be az élet létrejöttének folyamatába”. A prebiotikus modellkísérletek így csupán azt bizonyítják, hogy intelligens emberi tervezés révén, jól szervezett folyamatok segítségével összeállítható az élő szervezetekben található molekulák egy része. Ahogy Brooks és Shaw írja:
    „Ezen... abiotikusnak nevezett szintéziskísérleteket a fejlett értelemmel rendelkező és nagymértékben „biotikus” ember tervezte és valósította meg.”[6]

    Az életeredet elméletek afölött is hajlamosak elsiklani, hogy ha az alapvető biológiai összetevők valahogy mégis létrejöhettek volna a szabad természetben, akkor számtalan olyan hatásnak lettek volna kitéve, amely a lebomlásuk, nem pedig további „összeilleszkedésük” irányába hatott volna. Ilyen bomlasztó hatások többek között: a Nap ibolyántúli sugárzásának hatása; a szerves vegyületek lebomlása energiaközlés hatására; a hidrogén-cianid (HCN) és a nitrilek (RCN) elbomlása; a karbonilcsoport reakciója aminocsoporttal; véletlenszerű amidszintézis a polipeptidek képződése során; a polipeptidek és polinukleotidok lánchosszabbodási folyamatának megszakadása; az aminosavak és polipeptidek elbomlása (hidrolízise); a zsírsavak és foszfátok kicsapódása kalcium és magnéziumsókkal; a szénhidrogének és a szerves nitrogénvegyületek megkötődése az agyagszemcséken.[7]

    Harold Urey (Miller tanára) beismerte, hogy az élet létrejötte korántsem olyan egyszerű, mint ahogy korábban gondolták:
    „Mi, akik az élet eredetét tanulmányozzuk, minél többet vizsgálódunk, annál inkább úgy érezzük, túl bonyolult ahhoz, hogy bárhol kifejlődhetett volna. Valamennyien hittételként hiszünk abban, hogy az élet az élettelen anyagból alakult ki ezen a bolygón. De az élet annyira bonyolult, hogy nehezen képzelhető el, tényleg így történt.”[8]

    Az eddigiekből kiderült, hogy az evolúcióbiológia még az élő szervezetek „tégláinak” létrejöttéről sem tud kielégítően számot adni. És hol van ez még az „épülettől”, akár egyetlen sejt összetettségétől!

    Tasi István

    Részlet a szerző Mi van, ha nincs evolúció. Intelligens tervezés: egy életrevaló elmélet c. könyvéből (Kornétás Kiadó, 2007)

    Jegyzetek:
    [1] C. B. Thaxton – W. L. Bradley – R. L. Olsen: Az élet eredetének rejtélye. Harmat Kiadó, Budapest, 1998. 118–132. old.
    [2] Stanley Miller: Current Status of Prebiotic Synthesis of Small Molecules. [Az élet molekuláris evolúciója: a kisméretű molekulák prebiotikus szintézisének jelenlegi helyzete.] In.: H. Baltscheffsky – H. Jornvall – R. Ringler. (szerk.): Molecular Evolution of Life. Cambridge University Press, 1987. 7. old.
    [3] New Evidence on Evolution of Early Atmosphere and Life. [Új bizonyítékok a korai légkör és az élet evolúciójáról.] Bulletin of the American Meteorological Society. 63. kötet, 1983. 1328-1330. old.
    [4] Carl Sagan, in: S. W. Fox (szerk.): The Origins of Prebiological Systems. [A prebiológiai rendszerek eredete.] Academic Press, New York, 1965. 195. old.
    [5] C. E. Folsome: The Origin of Life. W. H. Freeman Co., San Francisco, 1972. 62. old.
    [6] J. Brooks – G. Shaw,: Origin and Development of Living System. [Az élő rendszerek eredete és fejlődése.] Academic Press, New York, 1973. 212. old.
    [7] C. B. Thaxton – W. L. Bradley – R. L. Olsen: Az élet eredetének rejtélye. Harmat Kiadó, Budapest, 1998. 118–132. old.
    [8] W. R. Bird: The Origin of Species Revisited. Thomas Nelson Co., Nashwille, 1991. 325. old.
    		•
     
    [Vissza]