Wolfgang Kuhn: Állat és angyal között. Hogyan tette tönkre a biológia az emberképet.

Kairosz Kiadó, 2007.¹

Hatással lehet-e egy kultúra arculatára és alakulására az adott társadalomban a biológiai kérdésekről kialakult többségi vélemény? Az ismertetett könyv alcíme voltaképpen nem csak a témát, hanem tömören a szerző állásfoglalását is megfogalmazza e kérdéssel kapcsolatban. Véleménye szerint biológiai önképünk nem csak hogy hatást gyakorol a kultúránkra, hanem – ha fel nem ismert, vagy elhanyagolt módon is – döntő módon formálta (és formálja) civilizációnk jellegét, vagy akár történelmét is.

Wolfgang Kuhnról (1928–2001) tudnunk kell, hogy egy időben volt biológus és filozófus, így nem érdektelen számára a két tudásterület – legtöbb biológus által figyelmen kívül hagyott – kapcsolata. Példaképe és tanára Adolf Portmann, a híres baseli biológus. 1978 és 1993 között Kuhn a saarbrückeni egyetem biológiaprofesszoraként tevékenykedett. Könyvei többek között: Ordnung – Geheimnis der lebendigen Schöpfung; Mit Jeans in die Steinzeit; Die grüne Maske; Als Mann und Frau schuf er sie. Korábban magyarul megjelent könyve A darwinizmus buktatói (Kairosz Kiadó, 2006, eredeti címe: Stolpersteine des Darwinismus), amely az állat- és növényvilágból vett konkrét példákat elemezve ezek természettudományos eredetmagyarázatának hiányosságaira hívja fel a figyelmet.

Kuhn a (neo)darwinista szemlélet egyik huszadik század végi kritikusa, aki egy majd’ százötven éves (Darwin A fajok eredete című könyvének megjelenése óta tartó), szerteágazó vitába kapcsolódott be. Szemléletmódja a filozófiai idealizmus álláspontjához áll közel, olykor keresztény utalásokkal. Azonban nem a hatnapos teremtés felfogása mellett áll, és időszemléletében elfogadja a Föld tudomány által megállapított többmilliárd éves korát. Az Állat és angyal között az ember mibenlétének kérdésére koncentrál, és az embert az élővilág többi részétől elválasztó, áthidalhatatlanul széles szakadék léte mellett érvel, hangsúlyozva fajunk egyedülálló „kultúrlény” természetét. Véleményét az uralkodó biológiai szemlélettel, az evolucionizmussal szemben fogalmazza meg, amelynek alapszemlélete szerint az emberi faj az élővilág más fajaiból szerves fejlődés révén jött létre, és így – például a többször idézett Desmond Morris biológus szerint – nem más, mint „csupasz majom”.

A darwini elmélettel és hatásaival kapcsolatos véleménykülönbségeket hatalmas terjdelmű nemzetközi irodalom veszi számba, ezek szerzői a természet- és társadalomtudományi, valamint az erkölcsi és teológiai vonatkozásokat elemzik. Kuhn könyve egyszerre érinti mindezen területeket, és ez az átfogó megközelítés témafelvetésével és szemléletmódjával egyaránt újdonságként hat az e téren meglehetősen ritka igényes művek hazai kínálatában.

A kilenc oldalas előszó Max Thürkauf, a Baseli Egyetem fizikai kémia professzorának munkája, aki láthatóan a szerzővel azonos álláspontot vall (és akire a szerző néhány idézet erejéig hivatkozik is a könyvben). A szintén természettudós Thürkauf szerint a materialista szemléletű természettudomány – amelynek a darwinizmus csak egy része, és amely szerint az élet nem más, mint kémia és fizika összessége – manipulálható mechanizmussá alacsonyította le az embert. Az ateista evolúciós hipotézisek így veszélyes módon fenyegetik az emberképet.

A szemlélet történelmi, eszmeformáló jelentőségére is utal, felhívva a figyelmet, hogy A fajok eredete megjelenésekor Engels Marxnak írott levelében „remek dolog”-nak nevezte Darwin elképzelését, amely végre véget vet a „teremtés teleológiájának” (mely szerint a természetben minden egy előre megszabott cél megvalósítására jött létre). Így a darwinizmus természetről alkotott felfogása támogatást szolgáltatott a marxizmushoz, Isten nélkül magyarázva a „teremtést”.

A könyv tizenöt fejezetre tagolódik, melyeket a szerző néhány esetben kisebb alfejezetekre oszt. A szerkezeti felépítés alapján látható, hogy fokozatosan halad a problémafelvetéstől a bioetikai, majd az ember mibenlétére vonatkozó filozofikusabb kérdéseken keresztül a vallás eredetének röviden érintett problematikája felé.

Az alapkérdés és a döntési lehetőségek felvázolásával foglalkozik az első két fejezet. Húzható-e éles határ az állatok és ember között, és pontosan hogyan lehet ezt meghatározni, megfogalmazni? Az emberi szellemet és a beszéd képességét Darwin állati „előzetes formákra” vezette vissza; Freud szerint a döntéseiket az „állatias” tudatalattink irányítja; a magatartáskutatás szerint pedig alapvetően az embert is öröklött ösztönök vezérlik. E megközelítések szerint az ember–állat közötti határ elmosódó, és inkább fokozatbeli, mint minőségi természetű. Egyes természettudósok (például Jacques Monod, Fred Hoyle) kifejezetten cél nélküli, állatvilágból kifejlett lénynek, az univerzum „melléktermékének” nevezik az embert. Kuhn szerint azonban az ember ilyen lealacsonyításában – tudatosan vagy öntudatlanul – tudományon kívüli, ideológiai indítékok játszanak közre. Az ember állatvilágból való eredeztetése tagadja létének, anatómiájának és szellemi képességeinek isteni eredetét. Vagyis ha valaki tagadni szeretné Isten létét és el szeretné utasítani az ebből valószínűen következő erkölcsi normákat, akkor a létezők tervszerűségét, célját is tagadnia kell. Nyilvánvalónak látszik ugyanakkor, hogy meglehetősen eltérő életvitelt és kultúrát eredményez, ha az ember isteni teremtménynek, vagy ha befutott majomnak tekinti faját.

A harmadiktól a hetedik fejezetig arról olvashatunk, hogy a napjainkban oly élénk vitát kiváltó bioetikai kérdések megítélésében szintén nagy szerepet játszanak az emberi lény identitásával kapcsolatos vélemények. Kuhn szerint, ha az embert megfosztják különleges szerepétől, akkor apokaliptikus méretekben válhat kísérleti alannyá. Egyrészt olyan jelenségeket említ, amelyek ténylegesen jelen vannak társadalmunkban: mesterséges megtermékenyítés után megsemmisített embriók; spermabankok; szervkereskedelem a feketepiacon; embrionális sejtek felhasználása oltóanyagokhoz vagy szépítőszerekhez; abortusz (Németországban 1988-ban kétpercenként öltek meg egy magzatot); abortált magzatokkal való legális és illegális kereskedelem; aktív eutanázia.

Másrészt olyan, olykor horrorisztikus rémképeket vázol fel, amelyek többsége kortárs kutatók javaslataiban fogalmazódott meg: állati gének emberi ivarsejtekbe ültetése; embertípusok kitenyésztése; kiválasztott tulajdonságú gyermekek születése; kész embrió vásárlása; embriókísérletek; öregek, vagy öröklődő fogyatékossággal, betegséggel rendelkezők hátrányos megkülönböztetése (orvosi ellátás megtagadása); emberklónozás. A szerző állásfoglalása szerint e törekvésekben az ember emlősállattá való lealacsonyítása játszik szerepet, és a keresztény szemlélet alapján – amelyet, azt gondolom, más világvallások képviselői és magas erkölcsiségű világi gondolkodásúak is bízvást támogatnak – az embriókon végzett, valamint az „embertenyésztési” kísérleteket mindenképpen ki kell zárni a lehetőségek köréből. Figyelmeztet, hogy az ember háziállattá való leértékelése és vele való ilyen bánásmód erősen emlékeztet a nemzeti szocialista „fajnemesítés” ideájára.

A biológus filozófus felhívja rá a figyelmet, hogy az embriókkal való lelkiismeretlen kísérletezés szándéka vagy valósága mögött az a felfogás is meghúzódik, mely szerint az embrió még nem ember, hanem az evolúció lépcsőfokain végighaladó, éppen valamilyen szintű állat, így megölése nem tekinthető egy ember elpusztításának. Azonban ezt az először Ernst Haeckel, Darwin kortársa által népszerűsített nézetet maga a természettudomány minősítette érvénytelennek, így ez csupán az abortusz igazolására felhasznált pszichológiai fogás maradt.

A könyv közepén a nyolcadik fejezet a természettudományos szemlélet korlátairól értekezik. Az ember értéke nem azonosítható a kitekerve két méter hosszúságú DNS molekulájával. Ahogy Beethoven szimfóniáit nem lehet légnyomásgörbével leírni, éppúgy nem lehet, nem szabadna az élőlényeket pusztán fizikai, kémiai, biológiai gépezetként kezelni. Amikor a tudomány egyes képviselői ezt kísérlik meg, akkor módszerbeli határlépést valósítanak meg: túl keskeny „lőrésen” keresztül szemlélik a valóságot.

A könyv második felében szinte végig az emberi és állati lét közötti különbségekről olvashatunk elmélyült elemzést, amely elgondolkodtat az egyébként triviálisnak tekintett eltérések tekintetében is. Visszatérő alapgondolat, hogy az ember speciális biológiája, valamint „kultúrlétét” lehetővé tévő szellemi képességei komplementer módon, egymást kölcsönösen feltételezve illeszkednek.

Az embernek az állatokkal szemben nincsenek biológiai fegyverei, például hosszú szemfogai, karmai vagy bundás szőrzete; ezeket szellemi képességei segítségével pótolja (ruházat, fegyverek, szerszámok, tűz, stb.) Teste nem meghatározott környezetre specializált, és nincsenek rögzített, mindenre kiterjedő ösztönei. Ellenben rendelkezik a következetes gondolkodás képességével, nyelvvel, képzelőerővel, változatos indítékokkal, kezének kifinomult mozgékonyságával. Olyan képességek és attitűdök jellemzik, amelyek máshol nem találhatók meg az élők világában: tisztelet, szeretet, áldozatkészség, erkölcs, művészet, vallás – vagyis olyan kulturális tényezők is a sajátjai, amelyekre a puszta biológiai túlélés szempontjából nem lenne feltétlenül szüksége. Az öröklött ösztönök csaknem teljes hiánya pedig arra utal, hogy az ember tanulásra hivatott lény.

Fajunk egyik különleges adottsága nagyméretű és komplex szerkezetű agya. De milyen kapcsolatban áll tudatunk és szellemi képességeink összessége a biológiai aggyal? Az uralkodó természettudományos látásmód szerint az agy termeli a tudatot, mint „a vese vizeletet” (Ludwig Büchner). Wolfgang Kuhn ezt a legnemesebb képességünk leértékelésének nevezi, és ezzel szemben a filozófia egy másik áramlatának véleményéhez csatlakozik, amelyet Platón és Descartes neve fémjelez. Eszerint az agytevékenység a szellemi folyamatok egyik feltétele, de nem elégséges oka. A tudatos szellem úgy játszik az agyon, mint a zongorista a billentyűzeten. E megközelítés tudós támogatói közül a Nobel-díjas Sir John Ecclesről olvashatunk, aki szerint a tudatos szellem uralkodik gépezetén, nem pedig az hozza őt létre. Agyunk azonban így is a világegyetem legbonyolultabb objektuma, amelynek értelem és terv nélküli létrejöttét képtelenségnek tűnik megalapozni – ezen a téren a materialista válasz a legkevésbé hihető.

Bár vannak bizonyos ösztönös késztetéseink (például fenyegető és megnyugtató viselkedésre való automatikus reakcióink), egyediek vagyunk az élővilágban a tekintetben is, hogy képesek vagyunk magunkat kivonni e „programok” hatása alól: megbocsátóak tudunk lenni az agresszióval szemben, vagy ellenségesek a gondoskodásra szoruló iránt… Az állatok azonban, még amikor úgymond „okosan” cselekszenek, akkor is csupán a próba-szerencse módszer, vagy idomítás eredményeként mutatják be a viselkedésüket. Tetteiket pedig mindig a vitális szükségletek beteljesítése motiválja, sohasem magasabb rendű elvek. Nem látnak előre, és nem örökítik meg a múltjukat: örök jelenben élő, történelem nélküli lények.

A nyelvhasználat a legnyilvánvalóbb és legsúlyosabb különbség köztünk és állatok között. Az állatok hangmegnyilvánulásai többnyire csupán érzelmiek, nem írnak le semmit, nem általánosítanak. Merev, változásra képtelen kódrendszerek. A majmok jelnyelvi oktatásáról szóló hírek is túlzóan fogalmaznak, mert primitív kommunikációjukkal a majmok sem tudnak elvonatkoztatni a jelentől és élettani szükségleteiktől. Az emberi nyelv mindezzel szemben egy elképzelhetetlenül bonyolult program, hatalmas szókincs, kombinálókészség és az előre eltervezés képességével. Szerkezeti szempontból a természeti népek nyelve sem egyszerűbb, mint a miénk. Az emberi nyelvek közös alapjaként a nyelvészek (Zimmer, Chomsky) egy „mélynyelvtant” feltételeznek.

A beszédképesség, ugyanakkor „előre figyelembe van véve” az ember biológiai adottságaiban, például a beszédben automatikusan részt vevő több száz izom működésében. A beszédtudás feltételei annyira sokoldalúak, hálózatszerűen egymáshoz rendeltek, és olyannyira ésszerűen egészítik ki egymást, hogy az összes alkotóelem és a teljesítmény véletlen kifejlődéséről Kuhn szerint szó sem lehet. Naiv feltevésnek és téves spekulációnak minősíti, hogy a nyelv lassú evolúciós folyamat révén jött volna létre.

A másik alapvető jellegzetesség, amely egyedivé tesz bennünket, az a – beszéddel szorosan összefüggő – kulturális hagyományozás képessége. Még ha alkalmanként használják is az állati kommunikáció vonatkozásában a „nyelv”, „tanulás” és „hagyomány” kifejezéseket, ezek valójában sohasem vezetnek az egyed tudását felülmúló tudás felhalmozására, mint az emberi tradíciók esetén. Az emberi hagyományt továbbá nem csak az előző generáció magatartásának változatlan átvétele jellemzi, hanem a fejlődőképesség, a kibontakoztatás, teljesebbé válás, az új körülményekbe való illesztés képessége is. Ehhez pedig alkotó szellemre van szükség.

Mi a helyzet egyik legkülönlegesebb szellemi tevékenységünkkel, a vallással, amit a 14. fejezet címében „az emberlét központjának” nevez? Minden ismert kultúrában, még a régészeti maradványokból ismert civilizációkban is vannak a hittel kapcsolatos megnyilvánulások. Az elholtakról való gondoskodás, a sámánizmus, a mágia, az amulettek mind-mind arról árulkodnak, hogy az ember eredendően vallásos lény (Homo religiosus) is. Mivel azonban az ősidők embereinek gondolkodásmódját nem lehet megfigyelés és kísérletezés révén vizsgálni, így a biológusok a vallás eredetére vonatkozóan is evolucionista szemléletű teóriákat gyártanak. Ezzel azonban határ- és illetékességátlépést követnek el, amennyiben evolucionista gondolkodásukat kritikátlanul kulturális-vallási síkra viszik át.

A fentiek alapján a szerző úgy vélekedik, hogy testi valónk és kultúraépítő szellemi erőink különleges helyzetünkre utalnak. Az ember biológiája ellentmond annak, hogy a szellem csak az állatból emberré válás során jelent volna meg. Kuhn álláspontja szerint nem képzelhető el fokozatos átmenet az állatok anatómiája, megfontolásai, valamint az ember ettől minőségileg különböző testi felépítése és megfontolásai között. Sok biológus csupán ideológiai elfogultságból nem látja, nem akarja meglátni az állati és az emberi képességek közötti szakadék valódi szélességét.

A rövid zárófejezet a „Van-e reményteljes jövő?” címet viseli. Ebben összegzésként arról esik szó, hogy az emberi faj hibás leértékelése a test üzleties kihasználása mellett olyan emberellenes mozgalmakhoz vezethet, mint a szociáldarwinizmus, a „politikában alkalmazott biológia”, melyet a nemzetszocializmus váltott iszonyatos valósággá. Az ember csupasz majomként való kezelése alapvető tévedés. „Az embert csak az egész élővilágban való egyszeriségének és különleges helyzetének megfontolása tudja megvédeni önmaga elpusztításától.” – szól a könyv végső üzenete (232. oldal).

Wolfgang Kuhn jól felépített érvelése során viszonylag sok (összesen 135) hivatkozást alkalmaz. Ezek legtöbbje a huszadik század második felében született könyvek mondataira utal, amelyek vagy a szerző mondandóját támasztják alá, vagy éppen olyan szerzőktől származnak, akik álláspontjával Kuhn sarkosan vitatkozik (a legtöbb idézett szerző német, illetve a két álláspont valamelyikének nemzetközi hírű tudós támogatója). Ebből a szempontból a könyvet látképnek is tekinthetjük, amely igényesen összegzi a darwinizmus emberképre gyakorolt hatásáról, és annak következményeiről szóló huszadik század végi vitákat.

A könyv jól érthető, választékos és lendületes, a fordítás pedig (Kerényi Dénes munkája) igényes. A szöveg színvonalát még félregépelések sem rontják le. A kötet tipográfiája és kivitele ízléses, a fehér színű borítón a Lascaux-i barlang bivalyábrázolását és mellette Giottó: Tondó angyallal című mozaikjának részletét láthatjuk, az ember elidegeníthetetlen szellemi, művészi és mágikus természetének bizonyítékaként. A kötetet belül huszonegynéhány, többnyire egész oldalnyi fekete-fehér fotóillusztráció és néhány ábra díszíti, képaláírásokkal. Ezek segítik többek között a szövegben is említett képekről való gondolkodást, és vizuálisan is változatosabbá teszik a művet, ami különösen egy ilyen filozofikus hangvételű alkotás esetén manapság nem elhanyagolható szempont.

A kötetet a Kairosz Kiadó jelentette meg, amelynek neve a görög filozófiában az idő azon kritikus pillanatát jelenti, mikor a körülmények az embert történelmi döntés meghozatalára késztetik. (A fogalmat a kereszténységben „az üdvösség ideje”, „az idők teljessége” kifejezésére használják.) Bár a keresztény szemléletre való utalások a könyvben is megjelennek, a vallási felhangok nem tolakodóak, a stílust döntően a racionális érvelés jellemzi.

Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy Wolfgang Kuhn könyve karakteresen jelenít meg egy a tudományos közgondolkodásban kisebbségi, Magyarországon jóformán alig ismert állásfoglalást, így a kötet kuriózumként is értékes. Hiányérzetet az okozhat, hogy a szerző sok téma kapcsán pusztán hangsúlyozza azon álláspontját, mely szerint az állati és az emberi lét közötti különbség olyan radikális, hogy nem hidalható át, ugyanakkor nem elemzi részletesen azokat az elméleteket, amelyek éppen erre az áthidalásra törekszenek, nem vizsgálja azok megalapozottságát vagy hiányosságait. Akár igaza van Kuhnnak, akár nincs, mint biológustól és mint egy kevésbé ismert álláspont képviselőjétől elvárható lett volna, hogy ha már vitába száll a többségi állásponttal, akkor közelebbről, alaposabban is foglalkozzon annak kritikai vizsgálatával.

Az eredet kérdését illető véleményünktől függetlenül a szerzőnek köszönhetően arról mindenképpen meggyőződhetünk, hogy az ember, mint olyan elválaszthatatlan a kultúrától. A kultúraépítő faj sajátos biológiai és intellektuális vonásainak származásáról szóló diskurzus pedig – immár az egyik lehetséges álláspont újabb, igényes kifejtésével gazdagodva – minden bizonnyal folytatódni fog.

Tasi István