Theodosius Dobzhansky evolucionista biológus 1973-ban azt írta, hogy a darwinizmus nélkül „semminek sincs értelme a biológiában”. (1) Sokszor halljuk ugyanezt napjaink darwinistáitól is. Az Amerikai Tudományos Akadémia elnöke, Bruce Alberts ezt írta 1999-ben: „A genetika, a biokémia, a neurobiológia, az élettan, az ökológia és más élettudományok leglényegesebb elve, hogy a ma élő összes élőlény múltbeli ősök evolúciója révén jött létre.” (2)

Douglas J. Futuyma 2005-ben kiadott Evolution c. egyetemi tankönyvében pedig azt állítja, „Egyre többen ismerik fel az evolúcióbiológia hasznát olyan, egymástól távoli szakterületeken is, mint a közegészségügy, a mezőgazdaság, a számítástechnika, s fogalmai, módszerei és adatai nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak az alap- és a kiegészítő kutatásokban egyaránt. […] Ha valaki sikeres akar lenni az élettudományok terén – legyen akár orvos, akár kutatóbiológus –, az evolúció ismerete nélkülözhetetlen a számára.” (3)

„A biológiában semminek sincs értelme” a darwinizmus nélkül. Az evolúció az összes biológiai szaktudomány alapja. „Nélkülözhetetlen” az élettudományok területén. Valóban így lenne?

Mezőgazdaság és genetika

A modern mezőgazdaság vívmányai egyrészt Darwin előttiek, másrészt főleg politikai és technológiai természetűek. 1800-ra a földek bekerítésével Európa mezőgazdasága átalakult a minimális szükségleteket fedező feudalizmusból egy hatékonyabb, egyéni tulajdonra épülő gazdasággá. A hatékonyság tovább fokozódott a vetőgép, a vaseke és a cséplőgép bevezetésével – mindez még azelőtt, hogy Darwin 1859-ben kiadta volna A fajok eredetét. (4)

Sőt, a legtöbb mezőgazdasági újítás még 1859 után is Darwin elméletétől függetlenül született meg. A jobb boronák, a vetőgépek és a kultivátorok bevezetése a termelés hatékonyságát növelte, a trágya használata fokozta a föld termőképességét, a silók bevezetésével csökkent a veszteség és javult a takarmány minősége, s feltalálták a traktort is. Az állattenyésztés és a növénytermesztés már 1800 előtt is fejlett volt. A tenyésztők és nemesítők Darwin előtt is tisztában voltak a fajtanemesítés jelentőségével, melyről 1859-ig már számos könyv jelent meg angol nyelven. (5)

A biológia vívmányai valóban hasznosak a modern mezőgazdaság számára, de ezek főképp a genetika területéről származnak, mely az Ágoston-rendi szerzetes, Gregor Mendel kutatásai nyomán született meg. Mendel nem tartotta meggyőzőnek Darwin elméletét. (6) Mendel a maga által összegyűjtött adatok alapján azt a következtetést vonta le, hogy az öröklődés során állandó jellemzők adódnak át, s ezek határozzák meg a szervezet jellegzetességeit. E jellemzők ugyan keveredhetnek és egymás mellé rendeződhetnek, de a generációk során különállóak és változatlanok maradnak.

Darwin öröklődéssel kapcsolatos szemléletmódja egészen más volt. Ő úgy tartotta, hogy a szervezetben minden egyes sejt létrehoz egy-egy „pángént”, s a jellegzetességeket ezek viszik át a következő generációba a „pángenezisnek” nevezett folyamat révén. Darwin elméletének az volt az előnye, hogy a feltételezett pángének a külső körülmények, a használat vagy a nem használat hatására módosulhattak, s így magyarázatot adhattak volna az evolúciós változásokra. Elképzelésének hátránya pedig az volt, hogy tévesnek bizonyult. (7)

Mendel állandó tényezőkre alapozott elmélete ellentmondott Darwin változó pángén-elméletének. Bár Mendel munkássága már 1866-ban napvilágot látott, a darwinisták majd’ három évtizeden keresztül elsiklottak fölötte. William Bateson, a mendeli genetika egyik újrafelfedezője így írt erről a múlt század fordulóján: az érdeklődés hiányának oka „kétségtelenül az volt, hogy közvetlenül a darwini tanok elfogadása után elhanyagolták a fajok kísérleti tanulmányozását. […] Úgy gondolták, hogy a kérdésre már megkapták a választ, és a vitának ezzel vége.” (6)

A darwinisták még a századforduló után sem igazán hasznosították Mendel elméletét. Az 1930-as évekre azonban a mendeli genetikát a tények igazolták, a darwinisták ezért elvetették a pángenezis elméletet, a mendelizmust pedig beolvasztották egy neo-darwinista szintézisbe, amely mind a mai napig meghatározó tényezője az evolucionista biológiának.

Bruce Alberts darwinista tudós napjainkban azt állítja, hogy a darwinizmus alkotja a genetika gerincét. Ám Mendelnek nem volt szüksége Darwin elméletére. Hogyan lehetne hát a darwinizmus, ami semmivel sem járult hozzá a genetika születéséhez, majd fél évszázadon át nem is vett róla tudomást, ugyanennek a genetikának a gerince? A darwinizmusnak van szüksége a genetikára, nem a genetikának a darwinizmusra.

Orvostudomány

Michael Dini, a Texasi Műszaki Egyetem biológiaprofesszora nem hajlandó olyan diákot orvostanhallgatónak javasolni, aki nem a darwini leszármazással magyarázza az ember eredetét. Dini szerint „A biológia központi, egyesítő elve az evolúció elmélete, amely magában foglalja mind a mikro-, mind a makroevolúciót, és MINDEN fajra érvényes. Ha valaki nem vesz tudomást a biológia legfontosabb elméletéről, akkor nem remélheti, hogy a jövőben kielégítően praktizálhat egy olyan szakterületen, amely ma ilyen rendkívüli mértékben támaszkodik a biológiára.” (9)

Pedig a modern orvostudomány semmit sem köszönhet a darwinizmusnak. Csak egy példa: a komoly fertőző betegségek miatti halálozási arány Nyugaton már 1859 előtt csökkenni kezdett a különböző közegészségügyi intézkedéseknek, például a szennyvízelvezetés és a tiszta ivóvíz ellátásnak köszönhetően. (10) Ehhez hozzájárult a személyes higiénia javulása is, amit a magyar szülészorvos, Semmelweis Ignác példája is mutat.

Semmelweis 1847-ben, egy osztrák kórházban megfigyelte, hogy sokkal több anya halt meg gyermekágyi lázban azokban a kórtermekben, ahol orvostanhallgatók teljesítettek szolgálatot, mint azokban, ahol bábaasszonyok tevékenykedtek. Azt is észrevette, hogy az orvostanhallgatók kézmosás nélkül mennek a boncteremből a szülészetre. Amikor előírta a medikusoknak, hogy klóroldattal mossanak kezet, Semmelweis a halálozási arányt 30 százalékról két százalék alá csökkentette. (11)

A védőoltás modern gyakorlata szintén a darwinizmus segítsége nélkül született meg. 1800 előtt a himlő komoly és gyakran végzetes betegség volt. 1790 táján egy angol orvos, Edward Jenner felismerte, hogy ha tehénhimlővel, a himlőnél sokkal enyhébb lefolyású betegséggel oltja be az embereket, akkor immúnissá válnak a himlővel szemben. A himlő elleni küzdelem világméretű sikere a huszadik századi orvostudomány egyik leglátványosabb eredménye lett, amihez azonban a darwinizmusnak semmi köze sem volt. (12)

A darwinisták azt mondják, hogy szükség van elméletükre a vírusokkal, így az influenzavírussal való küzdelemben is, hiszen azok évről évre „evolválódnak”. Csakhogy az influenza oltóanyagának elkészítésében virológiai, immunológiai és biokémiai eljárásokat alkalmaznak, nem pedig evolúcióbiológiai technikákat.

Az antibiotikumok felfedezése

2001-ben az amerikai közszolgálati televíziós hálózat, a PBS bemutatott egy darwinizmust népszerűsítő sorozatot, melyet könyvformában is megjelentetett. Az Evolution: The Triumph of an Idea (Az evolúció: egy elmélet győzelme) azt állította, hogy „A baktériumok gyógyszerekkel szembeni ellenálló képessége nem a véletlen műve, hanem a természetes kiválasztódás elvei szerint alakult ki, mégpedig úgy, hogy a legjobb génekkel rendelkező baktériumok győzedelmeskedtek a gyógyszerek elleni harcban. Az evolúció ismerete nélkül a kutatóknak vajmi kevés esélyük lenne kitalálni, hogyan szintetizáljanak új hatóanyagokat, illetve hogyan határozzák meg adagolásuk módját.” (13)

A mikrobiológusok „antibiotikum” alatt általában azt az anyagot értik, amit egy mikroorganizmus termel más mikroorganizmusok megbénítására vagy elpusztítására. Ha ebben az értelemben használjuk, akkor az első antibiotikumot, a penicillint, Alexander Fleming angol mikrobiológus fedezte fel. Fleming felfigyelt egy staphylococcus baktériumtenyészetre, amelyre penészgomba spórája került. Szokatlan módon a gomba körül eltűntek a baktériumok, ami arra utalt, hogy a gomba valami olyasmit termelt, ami vagy megölte, vagy megbénította őket. A gomba a pennicillum családba tartozott (hasonlót használnak a márványsajt készítésekor), s Fleming gyakorlott szeme kellett ahhoz, hogy e ritka, alkalmi megfigyelés jelentős áttöréshez vezessen az orvostudományban. (14)

Fleming 1929-ben publikálta felfedezését, de 1940-ig kellett várni, amíg Howard Florey-nek és Ernst Chainnak végre sikerült előállítania a tiszta, klinikailag is alkalmazható koncentrátumot. E három tudós egyike sem vélte úgy, hogy a darwinizmusnak bármi szerepe lett volna munkájukban. A Nobel-díj átadásakor 1945-ben Fleming azt mondta, úgy érezte magát, mint egy bábu, amit „egy felsőbbrendű erő mozgat az élet sakktábláján”. Évekkel később a zsidó származású Ernst Chain kifejtette, hogy a darwinizmussal semmit sem tudott kezdeni. „A Darwin–Wallace-féle evolúció-elmélet… meglehetősen bizonytalan, főképp morfológiai és anatómiai természetű feltevéseken alapul, így aligha nevezhető akár csak elméletnek is … Inkább hiszek a tündérmesékben, mint az ilyen merész spekulációkban.” (15)

Antibiotikumokkal szembeni rezisztencia

A penicillin számos betegség ellen hatásos, de a tüdőbaj ellen nem, ami pedig évente sok millió ember halálát okozza. 1944-ben Selman Waksman mikrobiológus-kutató és asszisztense, Albert Schatz bejelentették, hogy felfedezték a sztreptomicint, amit egy éven belül el is kezdtek alkalmazni a betegség ellen. A penicillin felfedezőihez hasonlóan Waksman is úgy gondolta, hogy a darwinizmusnak semmi szerepe nem volt a sztreptomicin felfedezésében. 1956-ban Waksman rámutatott, hogy az antibiotikumok izolálása, tisztítása és klinikai alkalmazása mesterséges folyamat, amihez hasonlóval nem találkozunk a természetben. Ebből arra következtetett, hogy a „túlélésért vívott harc” darwini eszméje „teljesen megalapozatlan” a természetes körülmények között élő mikrobák esetében. (16)

A későbbi kutatások igazolták ezt az állítást. Természetes körülmények között a baktériumok mindig kolóniákban élnek, más fajokkal együtt. Ahelyett, hogy a lehető leggyorsabban szaporodnának, s így a létért vívott küzdelemben legyőznék társaikat, általában lassan növekszenek és békésen élnek együtt egy jól védett, mikroszkopikus közösségben. (17)

Antibiotikum-rezisztencia

Az antibiotikumok klinikai alkalmazása meglehetősen mesterséges helyzetet teremt. Az antibiotikumot termelő baktériumokat izolálni kell (el kell különíteni természetes környezetüktől), és speciális tápanyagon tiszta kultúrákat kell tenyészteni, majd az antibiotikumot meg kell tisztítani, és a természetben soha elő nem forduló mértékben be kell sűríteni. Amikor aztán a betegnek beadják a szert, továbbra sem történik semmi „természetes” módon. A növénynemesítők üvegházai és az állattenyésztők karámjai sokkal inkább tekinthetők természetes környezetnek, mint a kórtermek vagy orvosi rendelők.

Esetenként néhány baktérium túlélheti a kezelést. A túlélők elszaporodnak és folytatják a fertőzést, s ha az eredeti antibiotikum ellenük már nem hatékony, abból komoly orvosi probléma keletkezik. Ám a folyamat alapvetően nem különbözik a háziállatok tenyésztésétől, kivéve, hogy ott a kívánatos egyedek maradnak fenn, míg az antibiotikum-rezisztenciánál a nemkívánatosak. Mindkét esetben jelen van a mesterséges emberi szelektálás, és egyik esetben sem születik új faj. Az antibiotikumokra rezisztenssé vált tuberkulózis-baktériumok továbbra is tuberkulózis-baktériumok maradnak.

Hogyan kezelik az orvosok a már kialakult antibiotikum-rezisztenciát? Bizony nem az evolucionistákhoz fordulnak. A két tényező, ami leginkább felelős az antibiotikum-rezisztencia létrejöttéért, a következő: 1) az antibiotikumok helytelen használata, és 2) a fertőzöttek elkülönítésének elmulasztása. A Principles and Practice of Pediatric Infectious Deseases (A fertőző gyermekbetegségek elmélete és gyakorlata) c. könyv 2003-as kiadásában Dr. Alan R. Hinman azt írja: „Az antibiotikum-rezisztencia fő oka az antibiotikumok válogatás nélküli, nem helyénvaló, elégtelen, nem kúraszerű és következetlen alkalmazása.” Többek között az, amikor az állatok takarmányába keverik megelőzésként; amikor a közönséges megfázásos vírusfertőzésnél írják fel, amivel szemben hatástalan; vagy ha nem megfelelő dózisban használják, illetve félbehagyják a kúrát, és ezáltal lehetővé teszik, hogy néhány baktérium túlélje a kezelést. Gorbach, Bartlett és Blacklow 2004-es kiadású Infectious Diseases (Fertőző betegségek) c. könyve szerint javarészt az antibiotikumok helytelen használata „felelős az egyre terjedő rezisztenciáért”. (18)

Az orvosok a második tényezőt a jól bevált módszerrel, a beteg elkülönítésével ellensúlyozzák. Azt a mechanizmust is vizsgálják, amelynek során az antibiotikum-rezisztencia az egyik baktériumtól átterjed a másikra. Ez elsősorban a baktériumok közötti géntranszferrel történik, nem pedig a darwini módosulással való leszármazással. Mandell, Douglas és Bennett 2005-ös kiadású Principles and Practice of Pediatric Infectious Deseases (A fertőző gyermekbetegségek elvei és gyakorlata) c. könyvében Dr. Steven M. Opal és Dr. Antone Medeiros azt írja: „A legtöbb eredményt attól várhatjuk, ha egyre jobban megértjük a mikrobák rezisztenciájának terjedési módját, s hatékony fertőzéskezelő stratégiákat vezetünk be.” (19)

A kutatók az evolúció-elmélet segítsége nélkül bukkannak rá új antibiotikumokra. Mikrobiológiai szűrési folyamatokkal és szerves kémiai módszerekkel a Johnson & Johnsonnál olyan új antibiotikumot fedeztek fel, amely az előzetes tesztek alapján hatékony a rezisztens tuberkulózistörzsek ellen. Harvardi kémikusok egy csoportja pedig mostanában új tetraciklineket állított elő (ezt az antibiotikum-csoportot az ötvenes években felfedezték fel), amelyek eredményesnek ígérkeznek az eredeti tetraciklinnel szemben rezisztens baktériumok ellen. Ahogyan Malcolm MacCoss és Thomas A. Baille, a Merck cég kutatói 2004-ben a Science-ben megjelent cikkükben írták: az új gyógyszerek felfedezésének kulcsát a „kiváló képességű szintetikus kémikusok” jelentik, nem pedig evolucionista biológusok. (20)

Nélküle semminek sincs értelme a biológiában?

Dobzhansky azt mondta, „a biológiában semminek sincs értelme az evolúciós szemlélet nélkül”. Ám a modern biológia alapvető szakterületeinek előfutárai többnyire olyan tudósok voltak, akik Darwin előtt éltek. Az úttörők között van a tizenhatodik századbeli anatómus, Andreas Vesalius, kortársa, William Harvey fiziológus, John Ray, a tizenhetedik századi botanikus, továbbá a mikrobiológia tizenhetedik századi megalapítói, Robert Hooke és Anton van Leeuwenhoek, a rendszertan tizennyolcadik századi megalapítója, Carl von Linné, valamint a modern embriológia tizennyolcadik századi megalapítója, Caspar Friedrich Wolff. Még az őslénytant is – amit ma a darwinisták teljesen ki akarnak sajátítani – a Darwin előtt élt Georges Cuvier indította útjára.

A biológia több kiváló úttörője, akik megérték A fajok eredete kiadását, kifejezetten elutasították Darwin elméletét. Közéjük tartozik Karl Ernst von Baer embriológus, Richard Owen összehasonlító biológus, Louis Agassiz zoológus és Gregor Mendel genetikus. (21)

Az egyik tudományág, az összehasonlító biológia külön figyelmet érdemel. A darwinisták olykor azt állítják, hogy elméletük segít megérteni, melyik állat áll hozzánk a legközelebb, s ha az embereket sújtó betegségeket akarják modellezni vagy gyógyszereket akarnak tesztelni, ezeket a fajokat használják a kísérletek során. A kutatók a genetikai és biokémiai hasonlóságok alapján választják ki őket. Nem más ez, mint összehasonlító biológia a gének és a fehérjék szintjén. A Darwin előtt egy évszázaddal élt Linné is összehasonlító biológus volt, mégis teremtéspárti elveket vallott. Owen és Agassiz is összehasonlító biológusok voltak, ám ők is elutasították Darwin elméletét. Mendel nem volt darwinista, Darwin pedig nem volt biokémikus. Az összehasonlító biológia tehát, a biológia többi ágához hasonlóan, semmit sem köszönhet a darwinizmusnak.

A PBS-tévésorozat utolsó részében a narrátor azt mondta, hogy az 1925-ös Scopes-per után évtizedekre kizárták Darwint az amerikai állami iskolákból. Amikor 1957-ben a szovjetek fellőtték a Szputnyikot, az első mesterséges műholdat, Darwin visszakerülhetett a tananyagba, „Amerika osztálytermeiben pedig hosszú idő után újjáéledhetett az elhanyagolt természettudományi oktatás”. Ám az állítólagos elnyomás alatti sötét korszakban, 1925 és 1957 között az amerikai iskolák több Nobel-díjas természettudóst adtak a világnak, mint a világ többi országa együttvéve. Az élettan és az orvostudomány területén – amely tudományágaknak a darwinizmus mellőzése miatt a leginkább kellett volna szenvedniük – az USA kétszer annyi Nobel-díjas tudóst nevelt ki, mint a többi ország összesen. Az orvosbiológia tehát nyilvánvalóan igen jól elvolt a darwinizmus nélkül. (22)

Marc W. Kirschner harvardi biológus a Boston Globe riporterének nemrég azt nyilatkozta: „Az utolsó száz évben a biológia majd’ minden téren az evolúciótól függetlenül fejlődött, a maga útján, magát az evolúcióbiológiát kivéve”. Kirschner sajnálkozott ugyan a helyzeten, de elismerte: „A molekuláris biológia, a biokémia és az élettan egyáltalán nem foglakozott az evolúcióval”. Phillip S. Skell kémikus, az Amerikai Tudományos Akadémia tagja azt írta a The Scientistben, hogy „a II. világháború során az antibiotikumokkal végzett kutatásaimban a darwini evolúció nem szolgált támpontként”. Skell több mint hetven kimagasló kutatót kérdezett meg arról, vajon másként végezték volna-e a munkájukat, ha helytelennek tartják Darwin elméletét. A válasz egybehangzó „nem” volt. A huszadik század legfőbb biológiai felfedezéseinek fényében Skell levonta a tanulságot: „Azt tapasztaltam, hogy a kutatások során Darwin elmélete nem jelentett érzékelhető iránymutatást, viszont az áttörések után hangzatos körítésként szolgált.” (23)

Egy hangzatos körítés ugyan lehet érdekes, viszont ha kisajátítjuk mások eredményeit, az már lopás. Az ilyen intellektuális tolvajlást nem szabadna szó nélkül hagyni. Habár maga Darwin nem vádolható ezzel, a darwinisták módszerére, ahogy a tudományos áttöréseket saját sikerükként állítják be, alkalmazható a „darwinizálás” kifejezés. Állattenyésztők generációit darwinizálták. Mendelt is összedarwinozták, csakúgy, mint Jennert és Semmelweist. Fleming, Florey, Chain és Waksman is a darwinizálás sorsára jutott, ahogyan a modern biológia valódi úttörői is. Mindnyájukat darwinizálták.

A darwinisták is szeretnek dicsekedni. Ám ha a biológiában semminek sincs értelme a darwini evolúció nélkül, akkor hogyan történhetett, hogy a biológia legfőbb tudományágai vagy Darwin előtt jöttek létre, vagy olyan tudósok nevéhez fűződik megalapításuk, akik elutasították Darwin elméletét? Miért állítják a darwinisták, hogy hipotézisük elválaszthatatlan a mezőgazdaságtól, ha Darwinnak volt szüksége a gazdákra, nem pedig a gazdáknak Darwinra? Hogyan vethetik el annyira a sulykot, hogy saját érdemüknek tulajdonítják a mendeli genetikát, amikor Mendel nem hitt az evolúció-elméletben, a darwinisták pedig évtizedeken át nem vettek tudomást munkásságáról? Miért lenne elválaszthatatlan a darwinizmus az orvostudománytól, ha a fertőző betegségek elleni harc mai sikereinek alapját a közegészségügyi intézkedések jelentik, valamint olyan tudományágak, amelyeknek semmi közük a darwini elmélethez?

A modern biológia úttörői, akik Darwin előtt éltek, vagy nem fogadták el az elméletét

Andreas Vesalius (anatómia) 1514–1564

William Harvey (élettan) 1578–1657

Francesco Redi (mikrobiológia) 1626–1697

John Ray (botanika) 1627–1705

Anton van Leeuwenhoek (mikrobiológia) 1632–1723

Robert Hooke (mikrobiológia) 1635–1703

Carl von Linné (rendszertan) 1707–1778

Lazzaro Spallanzani (szaporodásbiológia) 1729–1799

Caspar Friedrich Wolff (embriológia) 1734–1794

Georges Cuvier (őslénytan) 1769–1832

Karl Ernst von Baer (embriológia) 1792–1876

Richard Owen (összehasonlító biológia) 1804–1892

Louis Agassiz (állattan) 1807–1873

Gregor Mendel (genetika) 1822–1884

Jegyzetek

1. Dobzhansky, Theodosius: Nothing in Biology Makes Sense Except in the Light of Evolution. American Biology Teacher 1973/35. 125–129.

2. Alberts, Bruce: Preface. In: Science and Creationism: A View from the National Academy of Sciences. Washington, National Academy Press, 1999. http://www.nap.edu/openbook.php?record_id=6024. (Letöltés: 2010. január.)

3. Futuyma, Douglas J.: Evolution. Sunderland, Sinauer Associates, 2005, xiv.

4. Schlebecker, John T.: Whereby We Thrive: A History of American Farming, 1607–1972. Ames, The Iowa State University Press, 1975, 174–187, 316–318. Bidwell, Percy W. – Falconer, John I.: History of Agriculture in the Northen United States, 1620–1860. Washington, Augustus M. Kelley Publishers, 1973 (1925). British Agricultural Revolution. Wikipedia: The Free Encyclopedia. http://en.wikipedia.org/wiki/British_Agricultural_Revolution. (Letöltés: 2010. január.)

5. Russell, Nicholas: Like Eenged’ring Like: Heredity and Animal Breeding in Early Modern England. Cambridge, Cambridge University Press, 1986, 39, 216. Darwin, Charles: The Variation of Animals and Plants Under Domestication. New York, D. Appleton, 1868, II. kötet, XX. fejezet. Bowler, Peter J.: Evolution: The History of an Idea. Javított kiadás. Berkeley, University of California Press, 1989, 155–156, 166.

6. Bateson, William: Mendel’s Principles of Heredity. New York, G. P. Putnam’s Sons, 1913, 329. Windle, B. C. A.: Mendel, Mendelism. In: The Catholic Encyclopedia. Robert Allpeton Company, 1911, X. kötet. http://www.newadvent.org/cathen/10180b.htm. (Letöltés: 2010. január.)

7. Darwin, Charles: The Variation of Animals and Plants Under Domestication. XXVII. fejezet. Darwin, Charles: On the Origin of Species. Hatodik kiadás, V. fejezet. Lásd még I. és VI. fejezet. Bowler: Evolution: The History of an Idea. 171, 190, 210, 250–252.

8. Bateson: Mendel’s Principles of Heredity. 334. Windle: Mendel, Mendelism. In: The Catholic Encyclopedia. Sapp, Jan: Beyond the Gene: Cytoplasmic Inheritance and the Struggle for Authority in Genetics. New York, Oxford University Press, 1987, 2–4. fejezet.

9. Dini, Michael L.: Letters of Recommendation. http://www2.tltc.ttu.edu/dini/Personal/letters.htm.

10. McKeown, Thomas: The Role of Medicine. Princeton, Princeton University Press, 1979. Kiple, Kenneth F.: The History of Disease. In: Porter, Roy (szerk.): The Cambridge Illustrated History of Medicine. Cambridge, Cambridge University Press, 1996, 16–50 (különösen 39–40).

11. Nuland, Sherwin B.: The Doctors’ Plague: Germs, Children Fever, and the Strange Story of Ignac Semmelweis. New York, W. W. Norton, 2003. Wainwright, Milton: Miracle Cure: The Story of Penicillin and the Golden Age of Antibiotics. Oxford, Basil Blackwell, 1990, 11–12.

12. Fenner, F. – Henderson, D. A. – Arita, I. – Jezek, Z. – Ladnyi, I. D.: Smallpox and its Eradication. Geneva, World Health Organization, 1988. Behbehani, Abbas M.: The Smallpox Story. Kansas City, University of Kansas Medical Center, 1988.

13. Zimmer, Carl: Evolution: The Triumph of an Idea. New York, Harper Collins, 2001, 336.

14. Fleming, Alexander: On the antibacterial action of cultures of a Penicillium, with special reference to their use in the isolation of B. influenzae. British Journal of Experimental Pathology 1929/10. 226–36. Wainwright: Miracle Cure. 2. fejezet. Hare, Ronald: The Birth of Penicillin. London, George Allen and Unwin, 1970.

15. Chain, E. – Florey, H. W. – Gardner, A. D. – Heatley, N. G. – Jennings, M. A. – Orr–Ewing, J. – Sanders, A. G.: Penicillin as a chemotherapeutic agent. The Lancet 1940/2, 226–28. Wainwright, Miracle Cure, 3. és 4. fejezet. Alexander Fleming: Banquet Speech. 1945. december 10. http://nobelprize.org/nobel_prizes/medicine/laureates/1945/fleming-speech.html. Ronald W. Clark, The Life of Ernst Chain: Penicillin and Beyond. London, Weinfeld and Nicolson, 1985, 147–48.

16. Schatz, Albert – Bugie, Elizabeth – Waksman, Selman A.: Steptomycin, a Substance Exhibiting Antibiotic Activity Agains Gram-Positive and Gram-Negative Bacteria. Proceedings of the Society for Experimental Biology and Medicine 1944/55. 66–69. Wainwright: Miracle Cure. 8. fejezet. . Waksman, Selman A: The Role of Antibiotics in Natural Processes. Giornale di Microbiologia 1956/2. 1–14.

17. Harrison, Joe J. – Turner, Raymond J. Lyriam – Marques, L. R. – Cery, Howard: Biofilms: A new understanding of these microbal communities is driving a revolution that may transform the science of microbiology. American Scientist 2005/93. 508–15. Hirsch, Roland F.: Darwinian Evolutionary Theory and the Life Sciences in the Twenty-First Century. Dembski, William A. (szerk.): Uncommon Dissent: Intellectuals Who Find Darwinism Unconvincing. Wilmington, ISI Books, 2004, 215–231.

18. Hinman, Alan R.: Perspectives on Emergence and Control of Infectious Diseases Worldwide. In: Long, Sarah S. – Pickering, Larry K. – Prober, Charles G. (szerk.): Principles and Practice of Pediatric Infectious Diseases. Második kiadás. New York, Elsevier/Churchill Livingstone, 2003, 2–9. (Lásd különösen 6.) Strausbaugh, Larry J. – Jernigan, Daniel B.: Emerging Infections. In: Gorbach, Sherwood L. – Bartlett, John G. – Blacklow, Neil R. (szerk.): Infectious Diseases. Harmadik kiadás. Philadelphia, Lippincott Williams & Wilkins, 2004, 107–116. (Lásd különösen 111.)

19. Opal, Steven M. – Medeiros, Antone A.: Molecular Mechanisms of Antibiotic Resistance in Bacteria. In: Mandell, Herald L. – Bennett, John E. – Dolins, Raphael (szerk.): Mandell, Douglas and Bennett’s Principles and Practice of Infectious Diseases. Hatodik kiadás. Philadelphia, Elsevier/Churchill Livingstone, 2005, 253–270. (Lásd különösen 266.)

20. Cole, Stewart T. – Alzari, Pedro M.: TB – A New Target, a New Drug. Science 2005/307. 214–215. Khosla, Chaitan – Tang, Yi: A New Route to Designer Antibiotics. Science 2005/308. 367–368. MacCoss, Malcolm – Baillie, Thomas A.: Organic Chemistry in Drug Discovery. Science 2004/303. 1810–1813.

21. Dampier, William C.: A History of Science. Cambridge, Cambridge University Press, 1966.

22. Getting the Facts Straight: A Viewer’s Guide to PBS’s Evolution. Seattle, Discovery Institute Press, 2001, 7. fejezet. http://www.reviewevolution.org/. (Letöltés: 2010. január.)

23. Kirschnert idézi: Dizikes, Peter: Missing Links. Boston Globe 2005. október 23. http://www.boston.com/news/globe/ideas/articles/2005/10/23/missing_links/. (Letöltés: 2010. január.) Skell, Philip S.: Why Do We Invoke Darwin? The Scientist 2005. augusztus 29. 10. http://www.the-scientist.com/2005/8/29/10/1. (Letöltés: 2010. január.)